Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 3. szám - TUDOMÁNYOS ÉLET - Az enyhülés és az összeurópai együttműködés

a szocialista közösség országaira rákényszerítik a fegyverkezési terheket. Befolyásos nyugati körök az enyhülés katonai vetületeit csupán bizonyos katonapolitikai bizalom- erősítő intézkedésekre korlátozzák. Az ily módon korlátozott, ún. „fegyverzésellenőr- zési” politika nem a fegyverkezési verseny minőségi és mennyiségi korlátozását célozza, hanem csak e folyamat „irányítását”, természetesen a NATO érdekeinek megfelelően. Ennek az álláspontnak semmi köze a fokozatos leszereléshez, de még a katonai konfrontáció jelenlegi szintjének csökkentéséhez sem. Ugyanakkor semmibe veszi az egyenlő biztonság elvét is.

E koncepció kereteit a NATO ismert „biztonság és enyhülés” formulája határozza meg. Ennek lényege, hogy a „lehetséges ellenfél katonai elrettentésének politikáját” elég kiegészíteni a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatok némi normalizálásával, beleértve a gazdasági, tudományos-műszaki és humanitárius együttműködés egyes elemeit, és minden rendben lesz. Valójában azonban továbbra is az „elrettentés és enyhülés” hírhedt koncepciójáról van szó. A gyakorlatban ez oda vezet, hogy figyelmen kívül hagyják a politikai és a katonai enyhülés objektív, megbonthatatlan kölcsönkapcsolatát, kölcsönös függőségét.

Ez a megatartás ellentmond az enyhülésnek és zavarja a szükséges bizalom létrejöttét. Nemcsak akadályozza a politikai enyhülés elmélyítését és a kölcsönösen előnyös együttműködés kiszélesítését, de aláássa az eddigi eredményeket is.

A dolgok ilyen alakulásának veszélyére L. I. Brezsnyev már 1973-ban figyelmeztetett: „Az agresszív imperialista körök által táplált fegyverkezési verseny kiszélesítése és a kialakuló nemzetközi enyhülés — mondotta — két ellentétes irányú folyamat. Végtelenségig nem haladhatnak egymással párhuzamosan.”

Ha elemezzük a NATO-országok uralkodó köreinek álláspontját, a nézetek között bizonyos eltéréseket találunk. Alapvetően két fő irányzatról van szó.

Az egyik a konfrontációnak, a NATO agresszív potenciálja korlátlan kiterjesztésének híve. A katonai fölény elérését, a politikai enyhülés és a szocialista államokkal való együttműködés korlátozását tűzik ki célul, kísérletet tesznek az enyhülés visszavetésére, hogy visszatérjenek a globális atomháború küszöbén való egyensúlyozáshoz. E csoport képviselői a katonai-ipari komplexum mellett tömörülő legagresszívebb militarista erők, szószólóik pedig megtalálhatók az egyes NATO-államokban, a NATO politikai és katonai szerveiben. Ezek az erők nem titkolják, hogy a NATO és a Varsói Szerződés között kialakult hozzávetőleges katonai egyensúly nincs ínyükre.

A másik csoport az elrettentés és az enyhülés között próbál egyensúlyozni. E csoport képviselői hajlandóak a katonai szembenállás szintjének csökkentésére a két fél katonai erői viszonylagos egyensúlyának alapján, és készek bizonyos fegyverzet- ellenőrzési intézkedések megtételére.

Ehhez az irányzathoz tartozik az európai NATO-országok szociáldemokrata politikusainak bizonyos köre is. Ez az álláspont kétségtelenül kiindulópontot jelenthet a katonai enyhülésben bekövetkezett holtpontról való kimozduláshoz.

A fegyverkezési hajsza új veszélyes fordulóját jelzi a NATO hosszú távú erőltetett fegyverkezési programjának elfogadása, az új fegyvertípusok, többek között a neutron54