Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 3. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Doernberg, Stefan: A reakciós erők enyhülésellenes kampányának veszélyessége
korlatba való átültetésének kísérlete különbözteti meg szemléletesen azokat a reakciós erőket, amelyek az enyhülést egyoldalúan az állammonopolista kapitalizmus, illetve annak túlhaladott politikai, gazdasági és szociális szerkezete stabilizálásának szolgálatába kívánják állítani. Ezek az erők az imperializmus katonai-ipari komplexumának kor- mányrúdjánál, a NATO törzskarában, illetve Pekingben találhatók. A mai világban azonban már nem lehet nyíltan a katonai eszközök — különösen a tömegpusztító fegyverek — felhalmozásának, illetve azok bevetésének szószólójaként fellépni. Ez a szocializmus létének és békepolitikájának egyik következménye. A történelem során a népek még sohasem utasították el olyan határozottan a háborút és a militarizmust, mint ma. A katonai tényező politikai alkalmazása híveinek — sokkal inkább, mint a múltban — ideológiai indoklásra is szükségük van, hazájuk közvéleménye előtt állandóan igazolniuk kell cselekedeteiket. Ezért gyanúsítgatások és rágalmak özönét zúdítják a szocialista országokra, különösen a Szovjetunióra, elcsépelt hazugságokkal folyton a „kommunista fenyegetés” képét festik a falra. Kitalálásukat különböző csomagolásban a közvélemény manipulálására, megfélemlítésére, a társadalmi-gazdasági élet militarizálásához való hozzászoktatás és a fokozott fegyverkezés elfogadtatása érdekében terjesztik. A Szovjetuniót azzal vádolják, hogy offenzív hadi potenciált hoz létre egy Nyugat-Európa ellen viselendő villámháborúhoz, olyan támaszpontokat próbál szerezni az egész világon, ahonnan ellenőrizheti a tőkés ipari országok nyersanyag- és olajellátását, hogy a szocialista katonai doktrína szerint a totális atomháború vagy Nyugat-Európa meghódítása a hagyományos fegyverzetek túlsúlya révén, az Egyesült Államok atomernyőjének kikapcsolásával véghezvihető. Bizonyítékokat természetesen nem tudnak felmutatni, mivel ilyenek nincsenek. Ez nem gátolja meg ezeknek a fantáziaszüleményeknek a kiagyalóit és azokat, akik állításaikat elhiszik, abban, hogy 150 000 olyan katonáról „meséljenek”, akiket a Varsói Szerződés tagállamai Közép-Európában titokban állomásoztatnak; szerintük a bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokon az egyezmény megkötését éppen ez akadályozza. A fenti állítások megalapozatlansága nyilvánvaló, ezeket az „érveket” a konstruktív előrelépés folyamán könnyen ki lehet küszöbölni. A Szovjetunió, az NDK, Csehszlovákia és Lengyelország Bécsben nemcsak exakt módon és részletesen megadta haderőinek létszámát, hanem olyan javaslatot is benyújtott, mely szerint az első csapatcsökkentési fázist olyan mértékben kell végrehajtani, hogy mindkét fél ugyanazzal a maximális létszámmal — 700 000 emberrel — rendelkezzék. A szocialista országok számos más hasonló konstruktív leszerelési javaslatot tettek. Valamennyi az érdekelt felek egyenlő biztonságának elvéből indul ki, hiszen ez az egyedül elfogadható elv a jelenlegi erőviszonyok mellett, és e javaslatok célja az összeütközés veszélyének csökkentése a katonai-stratégiai paritás megőrzése révén. Azok az erők azonban, amelyek a katonai tényező elsődlegességét hangoztatják, megpróbálják megakadályozni az erre irányuló egyezményeket. Ezzel többféleképpen is veszélyeztetik az enyhülési folyamat előrehaladását. A különféle konfliktusokból adódó veszélyek a fegyverkezési verseny magasabb fokán egyre kevésbé kiszámíthatók. A fegyvei kezési verseny többé nem ellenőrizhető, ha annak időben nem vetünk gátat. A 44
