Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 3. szám - Horváth Tamás: Az államok közötti viták békés rendezésének európai rendszere
Látható, hogy a NATO-áUamok a svájci javaslattal ellentétben a viták békés rendezése módszereinek továbbfejlesztését nem egy összefüggő és valamennyi vita megoldására kiterjedő rendszer kialakításával kívánják megvalósítani. Ehelyett arra törekszenek, hogy a nemzetközi szerződésekből adódó viták mellett a vitáknak csak olyan kategóriáinál kerüljön sor a fent említett kiegészítő módszer alkalmazására, amelyeket az államok előzetesen pontosan körülhatárolnak. A NATO-államok tehát a viták típusainak árnyaltabb, szelektívebb megkülönböztetése alapján javasolják a kiegészítő módszer bevezetését. A semleges és el nem kötelezett országok által támogatott svájci javaslat és a NATO- államok elképzelései közötti különbségek nem elhanyagolhatók. Ennek ellenére a két országcsoport koncepciója gyakorlatilag azonos volt abban a vitás kérdésben, amely világosan és határozottan szembeállította a szocialista és a kapitalista országokat és alapvetően meghatározta a montreux-i szakértői találkozó kimenetelét. Ez pedig a kiegészítő módszer kérdése volt. A viták békés rendezésének európai továbbfejlesztését mind a semleges és el nem kötelezett országok, mind a NATO-államok kizárólag a kívülálló testületek (vizsgáló-közvetítő-békéltető bizottság, választott bíróság) előtt folyó eljárások előtérbe állításával tartják megvalósíthatónak. A kívülálló testület (tierce instance) előtt folyó eljárás korántsem új jelenség a nemzetközi jogban. Különösen a XIX. század vége óta vagyunk tanúi annak, hogy a viták békés elrendezése jogi fejlődésének valamennyi jelentősebb állomásánál fontos szerepet játszott a vitarendezésnek ez a formája. Itt elsősorban a Bryan-szerződések rendszerére és gondra-szerződésre gondolunk,15 de a választott bíráskodás elfogadtatásának más ismertebb állomásaira is. Az államok a kívülálló testület előtt folyó eljárást jogi és politikai megfontolásokból egyaránt hatékony vitarendezési módszernek tekintették. Jogi értelemben nyilvánvalóan azért, mert a kívülálló testületek különböző típusainak igénybevétele bizonyos fajta viták esetén technikai szempontból kézenfekvőnek mutatkozott (például kártérítési kérdésekkel kapcsolatos jogviták rendezése választott bírósági eljárás során). A kívülálló testületek igénybevételét azonban sokkal inkább az a körülmény motiválta, hogy az államok e fórumokban biztosítékot, védelmet találtak a velük vitában álló erősebb állam akaratának esetleges egyoldalú érvényesítésével szemben. Mint ismeretes, az imperializmus kialakulásának korszakában a nemzetközi jog nem tiltotta meg egyértelműen az erőszak alkalmazását, s ezzel voltaképpen az erőhatalmat tette meg a döntések alapelvévé.16 Ilyen körülmények között a vitáknak a felek közti közvetlen elintézése (pl. a legkézenfekvőbb módszer, a tárgyalás útján) a gyengébb államot kiszolgáltatott helyzetbe hozta volna. Ezért a felek közötti közvetlen vitarendezés módszerei (tárgyalás, konzultáció) egyenértékű alternatívaként alig jöhettek szóba a kívülálló testületek előtt folyó vitarendezés mellett. Találóan mutat rá Reuter professzor: a vita elintézésénél a választás valójában „a győztes joga vagy a független harmadik fél közbejöttével történő vitarendezés között áll fenn”.17 Ez a találó megállapítás arra is rávilágít, miért tekintette hosszú időn át a jogi gondolkodás ezt a módszert egyedül üdvözítőnek az államok közötti viták békés rendezésére. Vajon a viták elintézésének ez a mai napig is idealizált formája privilegizált szerepre tarthat-e igényt a jelenlegi európai politikai-jogi kontextusban? Vajon a viták békés ren10
