Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 3. szám - Horváth Tamás: Az államok közötti viták békés rendezésének európai rendszere
dezésének európai továbbfejlesztése kizárólag e módszer előtérbe állításával lehetséges? Az államok nemzetközi jogi gyakorlata bizonyos fokig választ ad erre a kérdésre. Ha a kívülálló testület előtt folyó vitarendezéssel kapcsolatos túlzó igényeket szembesítjük a második világháború utáni nemzetközi jogi fejlődés tényeivel, megállapítható, hogy az államok vitáik rendezésénél az esetek döntő többségében egyéb módszerekhez folyamodtak. Jól szemlélteti ezt a helyzetet pl. a módszer par excellence formájának a nemzetközi bíráskodásnak határozott visszaesése. Ezt a tendenciát igazolják a nemzetközi szerződések, amelyek általában nem írják elő a bíráskodás e formájának igénybevételét*, habár a bírói utat a szerződés értelmezése vagy alkalmazása, tehát pontosan körülhatárolt jogi kérdések kapcsán lehetne igénybe venni. S. Bastid az ENSZ szerződésgyűjteményének 1 —465. kötetében közzétett két- és többoldalú szerződéseknek a viták rendezésére vonatkozó cikkeivel kapcsolatban megállapította, hogy a megvizsgált 4667 nemzetközi szerződés 22%-a bíráskodást, 46%-a diplomáciai módszereket (ezen belül 38%-a konzultációt vagy tárgyalást) ír elő a vita elintézésére.18 A nemzetközi bíráskodás csökkenő szerepe fejeződik ki abban is, hogy a nemzetközi viszályok békés rendezéséről szóló 1928. évi genfi általános acta felülvizsgálásáról szóló jegyzőkönyvet a második világháború után csak 6 állam ratifikálta. A legjelentősebb bírói fórum, a Nemzetközi Bíróság mai helyzete is hasonló nehézségeket tükröz. A Nemzetek Szövetsége idején az államok kétharmada egyoldalú nyilatkozattal elismerte az Állandó Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát. Ma az ENSZ tagállamainak alig egyharmada tett ilyen nyilatkozatot a NemzetköziBírósággal kapcsolatosan. Az 1978. július 31-i állapot szerint 45 állam ismerte el a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát, mégpedig általában olyan jellegű fenntartások kíséretében, amelyek korlátozzák a Nemzetközi Bíróság joghatóságát.19 Itt kell megjegyeznünk, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezlet Záróokmányát aláíró államoknak is csak kisebb része fogadta el egyoldalú nyilatkozattal a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát, mégpedig általában olyan jellegű fenntartások kíséretében, amelyek önmagukban véve is a Nemzetközi Bíróság szerepének korlátozását eredményezik. A második világháborút követően a béke és biztonság kérdésével összefüggő legfontosabb szerződések döntő többsége nem bízta a viták elintézését a Nemzetközi Bíróságra.20 Ami pedig az ez időszakban megkötött több ezer kétoldalú szerződést illeti, közülük alig több mint száz írja elő a Nemzetközi Bíróság joghatóságát.21 A második világháborút követő nemzetközi szeződéses gyakorlat egyértelműen utal a kívülálló testületek előtt folyó eljárás módszerének hanyatlására, háttérbe szorulására. Ezt a jelenséget elsősorban a nemzetközi kapcsolatok mélyreható átalakulásával kell összefüggésbe hozni. E mélyreható változás szorosan kapcsolódik formailag az erőszak hathatós nemzetközi jogi tilalmazásához, tartalmilag pedig azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyeket a szocialista országok fejtenek ki a nemzetközi kapcsolatok biztonságának * A jogi irodalomban elég elterjedt az a nézet, hogy a bírói út igénybevételét az hátráltatja, hogy az államok bizonytalanok abban a tekintetben, milyen jogszabályokra vagy precedensekre fognak hivatkozni a bírók. A nemzetközi jog jelentős részét ugyanis olyan szokásjogi szabályok alkotják, amelyek létezésének megállapítása sok esetben problematikus. 11
