Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 3. szám - Horváth Tamás: Az államok közötti viták békés rendezésének európai rendszere
háborút végső soron megengedett, sőt nemzetközi jogilag ellenjegyzett eszköznek ismerték el. Ebben az irányban hatott az is, hogy a népszövetségi vitarendezési mechanizmus, amely elsősorban a nemzetközi bíráskodásra épült, a szabályozás következetlensége és az államok azzal ellentétes gyakorlata miatt fogyatékosán működött. A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányán túlmutatott, legalábbis ami a háború kérdését illeti, az 1928. évi Kellogg—Briand-paktum, amely a történelem során először tiltotta meg általános jelleggel, hogy az államok háborúhoz folyamodjanak a nemzetközi viszályok elintézése céljából. A paktum, amelyhez több mint 60 állam csatlakozott, kimondja, hogy „bármely természetű vagy eredetű viszálynak, nézet- eltérésnek megoldását vagy elrendezését mindenkor csak békés úton szabad keresni”.6 Gyökeresen új helyzet csak a második világháború után, az Egyesült Nemzetek megalakulásával következett be. Az ENSZ Alapokmánya, továbblépve a Kellogg— Briand-paktumon, a háborút — az erőszak alkalmazásának, illetőleg az erőszakkal való fenyegetésnek a tilalmazásával — a legszélesebb formában és értelemben tiltotta meg. így nemzetközi jogilag széles kereteket teremtett az alapokmány 2. cikkének 3. pontjában megfogalmazott követelmény érvényesüléséhez. Az említett pont kimondja, hogy „a szervezet összes tagjai kötelesek nemzetközi vitáikat békés eszközökkel és oly módon rendezni, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe”. A vitarendezés módjára nézve az Alapokmány 33. cikke leszögezi: „Minden olyan viszály esetében, amelynek elhúzódása a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának veszélyeztetéséhez vezethet, a felek mindenekelőtt közvetlen tárgyalás, kivizsgálás, közvetítés, békéltetés, választott bírósági vagy bírósági eljárás, a regionális szervek vagy megállapodások igénybevétele és általuk választott egyéb békés eszközök útján tartoznak megoldást keresni.” * Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya a vázolt történelmi fejlődés eredményeképpen rögzíti a viták békés megoldásának azt a rendszerét, amely a háború helyettesítésére és felváltására hivatott a nemzetközi kapcsolatokban. A vitarendezésnek ezt a mechanizmusát a világ csaknem valamennyi állama elismeri és a gyakorlatban is alkalmazza. Az ENSZ Alapokmányának VI. fejezetében felsorolt eljárások kiegyensúlyozott és rugalmas vitarendezési mechanizmust képviselnek, az érintett államok vitarendezési lehetőségeit kiegészíthetik az ENSZ különböző szerveinek akciói. Ennek a mechanizmusnak a hatékonyságát fokozza, hogy a viták békés rendezésének folyamatában a Biztonsági Tanács állandó tagjai révén szerephez juthatnak azok az erők, amelyek mint napjaink döntő reálpolitikai tényezői, alapvetően befolyásolhatják mind a nemzetközi kapcsolatok alakítását, mind pedig e kapcsolatok rendjét zavaró helyzetek, viszályok elhárítását. Ennek a vitarendezési modellnek az életképességét erősíti az a körülmény, hogy az államok szabadságát a vitarendezés konkrét módjának megválasztásában formakényszer nem terheli. Ennél is jelentősebb azonban, hogy az államok választási szabadságukat — az ENSZ alapelveivel, mindenekelőtt a szuverén egyenlőség elvével összhangban — nem gyakorolhatják egyoldalúan, egymás rovására.7 6
