Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Balázs József: Az enyhülés tartalmáról
Napjainkban még nem annyira a megépített közös enyhülési „modell” funkcionálását tapasztaljuk, hanem az e „modell” megteremtéséért vívott harc — enyhülési politika — igencsak ellentmondásos megjelenési formáit. 1972. május 29-én Moszkvában a szovjet—amerikai csúcstalálkozón elfogadták és aláírták a szovjet—amerikai kapcsolatok alapelveit tartalmazó nyilatkozatot. Témánk szempontjából fontos emlékeztetni a dokumentum néhány alapgondolatára: „Abból a közös meggyőződésből fogunk kiindulni, ti. a Szovjetunió és az Egyesült Államok, hogy a nukleáris korszakban nincs más alap egymás közötti kapcsolataink fenntartására, mint a békés egymás mellett élés.” Továbbá: „A felek mindig önmérsékletet fognak tanúsítani egymás közötti kapcsolataikban és készen fognak állni a tárgyalásokra, a nézeteltérések békés eszközökkel történő rendezésére.” A nyilatkozatnak ezek a részei olyan normatív elemeket tartalmaznak, amelyeket az enyhülés tartalmi jegyeiként lehet definiálni. Ugyanez vonatkozik az alábbiakra is: „A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti békés viszony fenntartásának elengedhetetlen előfeltételei a felek biztonsága által diktált érdekeinek elismerése az egyenlőség elvének alapján, az erőszak alkalmazásáról és az erőszakkal való fenyegetésről történő lemondás”? Nem feladatunk most a szovjet—amerikai kapcsolatok 1972. utáni fejlődésének nyomön követése. De az enyhülési modell felvázolása szempontjából nagyon tanulságos, hogyan értékelte Arbatov az ellenfél enyhülés-felfogásának motivációit: „Az enyhülés puszta eszméjének elismeréséhez, a háború szélén való egyensúlyozás háború utáni politikája alapjainak szükséges felülvizsgálatához az Egyesült Államok nehéz úton jutott el — válságokon és megrázkódtatásokon keresztül, amelyekben annyira gazdag ennek az országnak a történelme a legutóbbi évtizedben. És bár az enyhülés eszméje a világfejlődés mélyben lejátszódó folyamatainak objektív lényegét az atomkorszak örök érvényű realitásait fejezi ki, az Egyesült Államokban az enyhülést minden jel szerint csak olyasvalaminek fogják fel, amit az ország által átélt megrázkódtatások rendkívüli körülményei kényszerítettek rájuk, ezért pedig ideiglenes dolognak tekintették.”3 Mindezek alapján is indokoltnak tartjuk az enyhülési politika, az enyhülésért folytatott harc és az enyhülés mint objektiválódó nemzetközi kapcsolatrendszer, mint — normákkal és normatívákkal jellemezhető — tárgyiasult folyamat differenciált kezelését. A szocialista országok ugyanis egyfelől rá akarják bírni ellenfeleiket az enyhülési politika következetes folytatására és a közös enyhülési struktúra közös felépítésére. Másfelől igyekeznek —- a közös érdekek kidomborítása útján — a nemzetközi kapcsolatok rendszerében kialakult relatíve új elemeket (tárgyalásos rendezések stb.) úgy megszilárdítani és általánossá tenni, hogy a hidegháborús időszakhoz való visszatérés lehetősége lényegében megszűnjön. K. M. Georgiev hét pontban foglalja össze az enyhülés tartalmát és funkcióit:4 1. Az enyhülés a széles értelemben vett nemzetközi kapcsolatokban meglevő feszültség oldódása, több mint a „détente” szóval kifejezhető mozgás. 2. A feszültség felszámolása elsősorban a két ellentétes világrendszerhez tartozó országokra vonatkozik, de nem korlátozódik kizárólag erre, mivel hatása az egész nemzetközi helyzetben érvényesül. 28
