Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Balázs József: Az enyhülés tartalmáról
Az enyhülés mint a békés egymás mellett élés egyik konkrét formája, mint tendencia jellegű nemzetközi folyamat, az elmúlt évek során többértelmű fogalomként jelent meg. Egyrészt annak a „hidegháborús” időszaknak, a felváltását jelölik vele, amelyben a politikai, katonai és ideológiai feszültség olyan mérvű volt a két világrendszer között, hogy bármikor totális katonai konfrontációhoz vezethetett volna. Másrészt az enyhülési folyamat megerősítését, kibontakoztatását célzó nemzetközi politikát nevezik enyhülésnek, amelynek az a lényege — ha úgy tetszik, funkciója —, hogy megteremtse a nemzetközi kapcsolatok új, egyenjogúságon alapuló rendszerét, a nemzetközi biztonságot és a tartós békét. Az „enyhülés” szóval jelöljük azt a harcot, amelyet a feszültség oldódásáért és a kooperatív együttélés alapjainak megteremtéséért folytatunk. Másfelől ezzel a fogalommal jelöljük azt a produktumot is, amelyet a már objektiválódott, megteremtett enyhülési folyamat hullámzó fejlődése ssjil. így az enyhülési folyamat megteremtésére irányuló enyhülési politika (harc) és a relatív szilárdsággal már felépített enyhülési „modell” tartalmilag összekeveredik, együtt jelenik meg mint maga az enyhülés. Ebben is kifejeződik az enyhülés dialektikája, mint az ellentmondásos objektív nemzetközi viszonyok visszatükröződése és mozgása egyszerre. A nemzetközi enyhülésért folytatott politika dialektikus viszonyban van a már megteremtett enyhülési folyamattal, mivel ez a folyamat nem marad statikus állapotban, hanem újabb impulzusokat ad az enyhülési politikának. Ezért fordul elő gyakran a marxista szakirodalomban is, hogy az egyes szerzők, a szocialista országok által következetesen folytatott enyhülési politikát mint magát az enyhülést posztulálják. így a külpolitikai cél, az eszköz, a módszer és a tartalom — a tárgyiasulás és az objektiválódás — nem különül el elég világosan. Az enyhülés nem egyszerűen a feszültség oldódása •— természetesen az is —, hanem a feszültség fokozatos felváltása szabályozott kooperatív együttéléssel; részben megváltoztatja a nemzetközi kapcsolatok eddigi rendszerét, amelyet az államközi feszültség dominanciája jellemzett. A feszültség olyan helyzet a két világrendszer államainak viszonyában, amelyben az antagonisztikus — és a nem antagonisztikus — érdekek közvetlen — és elméletileg totális — konfrontációja jelenik meg mint a viszony „tiszta” lényege. (A kapitalista országok egymás közötti viszonyában is van feszültség!) Ennek a feszültségnek a legkézzelfoghatóbb és legveszélyesebb formája a katonai feszültség, de jelen van a politikai (diplomáciai), gazdasági-kereskedelmi, a tudományos-kulturális és az ideológiai-propaganda szférákban is. Valójában a katonai feszültség is egyfelől a politikai, a gazdasági és az ideológiai szférákban való közvetlen ütközés következménye. Másfelől a katonai feszültségnek kialakulnak bizonyos öntörvényei is: a katonai biztonság hiánya vagy vélt hiánya, illetve a katonai eszközök túlsúlya — területi elhelyezkedése, minősége — maga is gerjeszti a feszültséget. Ezenkívül a feszültség a különböző államok közötti viszonyban nemcsak az osztályantagonizmus elkerülhetetlen következménye, hanem mint módszer, illetve módszerek összessége is megjelenik. Mint ilyen, lényege az eltérő érdekek egyeztetésének elvetése, az erőszak, illetve az erőszakkal való fenyegetés gyakorlata, a bizalmatlanság szítása, olyan atmoszféra teremtése, amelyben a vitás kérdések megoldásának eszközeként a közösen elfogadható normák kialakításának lehetősége komolyan fel sem merülhet. 27
