Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Pataki István: A kínai katonapolitikáról
erőforrások zömét érthetően katonai célokra fordították, a fogyasztás szintjét minimálisra korlátozták, s az alapvetően paraszti tömegeket fő forradalmi erőnek, „katonai tábornak” tekintették. E koncepció s a párt és a hadsereg összefonódása tovább élt a népi Kína létrejötte után is. A fegyveres alakulatok széleskörűen részt vettek a központi hatalom kiépítésében, a tartományi és helyi vezető testületek munkájában, a forradalmi átalakulásban stb. A sokoldalú káderképzéssel egyidőben — amelyben nagy szerepet vállalt a Szovjetunió és a többi szocialista ország — 1949—1956 között kezdetét vette a hatalom és a hadsereg, a fegyveres erők és a párt tevékenységének szétválasztása, a politikai mechanizmus normális működésének megteremtése. A folyamat azonban nem volt egyenletes. Az alapvetően paraszti összetételű hadseregben a kiképzés, a fegyveres szolgálat ellátása párosult a káderképzéssel. A hivatásos katonák és a leszerelt katonafiatalok részben közvetlenül, részben közvetett módon a hatalmi struktúra részesei voltak. 1949—1958 között „a hadsereg volt az állam és pártapparátus legfőbb káder- szállítója”.1 Az „átáramlás”, átirányítás a gazdasági és a tömegszervezeti-mozgalmi életre is kiterjedt. A katonai káderekhez képest eltörpült a munkás káderek aránya. Az utánpótlás fő forrása „a nagy ugrás” meghirdetése után is a hadsereg volt, s a különböző kampányok szélesítették az „áramlás” lehetőségeit. A szakemberképzés és a szakemberekkel való ellátottság követelményei felszínre hozták az ellentéteket, a felső vezetés azonban nem a szükséges szakképzettséget mérlegelte. A kínai hatalmi struktúrában a párt és a hadsereg kapcsolata, valamint az elsőbbség problematikája időről időre felmerült. Mao Ce-tung és szűkebb csoportja arra törekedett, hogy mindkettő fölött megszerezze az ellenőrzést, s ebből újra és újra konfliktusok, belső harcok adódtak. Mao Ce-tung a párt és a hadsereg kapcsolatában az elsőbbség kérdését mindenkor a napirenden levő feladat és a hatalmi harc követelményeinek megfelelően mérlegelte. A KKP VII. kongresszusa (1945) óta szinte teljhatalommal rendelkezett a párt és a hadsereg vezetésében. Főként a fegyverrel rendelkező alakulatokra támaszkodott, s a párt és a hadsereg kapcsolatait is ez szabta meg. „A párt parancsol a puskának” — fogalmazta meg Mao Ce-tung még 1938 novemberében, ugyanakkor a hadsereget olyan erőnek tekintette, „amely végrehajtja a forradalom politikai feladatait”. A paraszti összetételű hadsereg forradalmi „feladat-végrehajtó” funkciói Mao szerint az 1949-es győzelem utáni időre is érvényesek maradtak. A Kínai Népköztársaság kikiáltását követően egyes kínai vezetők — Kao Kang és mások — kísérletet tettek Mao Ce-tung abszolút szerepének korlátozására, de ezek az 1953—1954-es akcióik meghiúsultak. A párt VIII. kongresszusát 1956-ban hívták össze. A kongresszus progresszív 50
