Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Pataki István: A kínai katonapolitikáról
határozatai kiemelkedő szerepet játszottak a párt és az ország életében. Az a tény viszont, hogy e tanácskozásra a felszabadulás után hét évvel került sor, jelzi, hogy a felszabadulást követően a párt és a hadsereg viszonyában az erőt képviselő és demonstráló hadseregnek milyen feladatkör jutott. A hatalmi harcokban a maoista eszmei irányzat különböző csoportjainak vezetői — közöttük a „mérsékeltek” és „álradikálisok” — a fegyveres erőkre támaszkodtak, amelyek nem csupán mint eszköz játszottak szerepet a belpolitikai akciókban és hatalmi vetélkedésekben. A fegyveres erők drasztikus fellépései és a kampányokban való közreműködése •— akár a kommunák megteremtéséről, az „árulók eltávolításáról”, átneveléséről, gyárak, intézmények irányításáról volt is szó — hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy a maoista eszmerendszer meghatározó politikai irányzattá váljon. Mao Ce-tung és közvetlen támogatói 1958-ban — szakítva a párt VIII. kongresszusának marxista—leninista irányvonalával — közreadták „a három vörös zászló” (új általános irányvonal, nagy ugrás, népi kommunák) irányvonalát. A platform magában foglalta a katonai módszerek széles körű alkalmazását az állami és a gazdasági élet fő területein. Az alkotmányos formáknak, a reális tervezésnek, a saját és más szocialista országok tapasztalatainak mellőzésével egyidőben eltávolították a vezetésből a párt internacionalista szárnyához tartozókat és a „nagy ugrás” ellenzőit. A „nagy ugrás” éveiben a militarizált népi kommunákat tekintették a „kommunista” társadalom alapegységének. A kommunák alapszabálya a közös tulajdon, az egyenlő fogyasztás stb. mellett az általános felfegyverkezést, a katonai kiképzést és az állami feladatok végrehajtásában való részvételt is előírta. A militarizmus további terjesztése és térhódítása újabb bizonysága volt a marxizmussal való szakításnak. A hadsereg tábornokai, a katonai körzetek parancsnokai és más katonai vezető káderek, valamint a párt és az állam felső csúcsán levő személyek az egész politikai mechanizmus, a gazdasági élet és a társadalom vezetését is centralizálták. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára, majd elnöke, a kormányelnök vagy államelnök és a helyettesek egyben a fegyveres erők és a Népi Felszabadító Hadsereg legfelső szintű vezető funkcióit is betöltötték és betöltik. Ez a kettősség tovább gyűrűzött, és a katonai körökből a vezető szintek irányába való áramlás folyamatosan, országos méretekben érvényesült. A katonai bürokratizmusnak ez a gyakorlata, a kínai militarizmus gyökerei Kína évezredes múltjába nyúlnak vissza. He Pin-di burzsoá történész megállapítása: „A kínai állam mindig a hadseregtől kapta a maga legfelsőbb hatalmát. Ez pedig olyan elképzelést alakított ki az emberek tudatában, hogy a katonai erőnek rendkívüli szerepe van a társadalomban.”2 Ebből a hagyományból azonban nem következik a felszabadulás után is érvényesülő tendencia szükségessége, mértéke. Kínában 1949 októberét követően ugyanis a hatalom kezdett átnőni proletárdiktatúrába. E folyamatot, „a szocializmus alapjai kiépítésének távolról sem befejezett folyamatát a maoisták 1958-ban megszakították a Kínai Népköztársaságban, a »népi kommunák« útján a kaszárnya-»kommunizmusba« történő »nagy ugrás« meghirdetésével.”3 Az új koncepció lényegi részeként jelentkezett a „katonai demokrácia” érvényesí51
