Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Dobozi István: Az új nemzetközi gazdasági rend és a nyersanyagok körüli konfliktusok
A nyersanyagok árainak rövid távú hullámzását különösen a nyersanyagexportra szakosodott” fejlődő országok szempontjából tartják hátrányosnak, mivel az az export- bevételek ingadozását váltja ki. Ez utóbbi viszont a gazdaságfejlesztéshez szükséges import megnehezüléséhez, beruházási, költségvetési és egyéb problémákhoz vezethet. A világpiaci árhullámzás így végiggyűrűzik az egész növekedési folyamaton, nagyfokú bizonytalanságot visz a fejlesztési tervekbe. E kedvezőtlen hatások nyilvánvalóan annál erősebbek, minél egyoldalúbb egy ország exportjának szerkezete. Márpedig jelenleg is a fejlődő országok felében a teljes áruexport-bevétel több mint 80 százaléka három nyersanyag exportjából származik. A nagyfokú árhullámzás nem kedvez a nyersanyag-importáló országoknak sem. A fizetésimérleg-problémák kiélezése mellett serkenti az inflációt. A nyersanyagárak átmeneti emelkedése — különösen, ha az áremelkedés széles körű — oda vezet, hogy a magasabb nyersanyagköltségek tartósan, szervesen beépülnek a termelési költségekbe, s végső soron a végtermékek áraiba. A fejlett tőkés országok belső árképzésének mono- polisztikus, illetve oligopolisztikus sajátosságai következtében a nyersanyagárak későbbi csökkenése esetén nem áll vissza az eredeti helyzet, mivel a késztermékárak — tendenciaszerűen — lefelé „merevek”. Az árhullámzás emellett bizonytalanságot visz be a vállalati és kormányzati tervezésbe. A jelentős nyersanyagimportra kényszerülő fejlődő országokban a hirtelen és nagyarányú áremelkedés következtében esetleg módosítani kell, rosszabb esetben fel kell adni bizonyos fejlesztési terveket. A „nyersanyagprobléma” következő oka a nyersanyagok és a késztermékek közötti árarányok (cserearányok) — a nyersanyagok és exportálóik szempontjából értelmezett — hosszú távú romló irányzata. A cserearányok „klasszikus” (Ricardo és Keynes által is vallott) koncepciója éppen ellentétes irányú, a nyersanyagok javára történő áralakulást tett valószínűvé, annak a feltételezésnek az alapján, hogy a nyersanyagtermelésben (a romló természeti, geológiai körülmények következtében) csökkenő hozadék, míg a feldolgozó iparban — a technikai haladás, a termelékenység emelkedése hatására — növekvő hozadék érvényesül. Míg tehát az előbbi esetben a ráfordításokhoz képest a hozadékok kisebb mértékben növekednek, az utóbbiban nagyobb mértékben. Ez volt a közgazdasági alapja annak a hipotézisnek, hogy a nyersanyagok a késztermékárakhoz viszonyítva megdrágulnak. Ezt a cserearány-elméletet a gyakorlat nem igazolta. Sőt, a második világháború után egy olyan cserearány-doktrína vált uralkodóvá, amely a klasszikus felfogásnak éppen az ellenkezőjét hirdeti. Mint ismeretes, ez mindenekelőtt Raul Prebisch világhírű argentin közgazdász nevéhez fűződik, aki különösen a koreai háborút követő tartós nyersanyagár-csökkenés hatása alatt fogalmazta meg a csökkenő cserearányoknak a doktrínáját.1 Bár a statisztikai tapasztalati felmérések korántsem egyöntetűek a cserearányok hosszú távú alakulásának megítélésében2, tagadhatatlan, hogy ez a kérdés a második világháború óta a nyersanyag-problematika egyik leglényegesebb vonatkozása volt, mindenekelőtt a nyersanyagexporttól erősen függő harmadik világbeli országok gazdaságfejlesztésére, importképességére tett (feltételezett) visszahúzó hatásai miatt. A nyersanyag28
