Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 2. szám - Nemes Pál: A nemzetközi helyzet napjainkban

későbbi elnök fogalmazta meg ezt a gondolatot, amikor azt mondta: csak gyengítse egymást a Szovjetunió és a hitleri Németország, legalább a végén majd az Egyesült Államok diktálja a békét. Nyilván most is sokan gondolnak arra az Egyesült Államokban, hogy Kína és a Szovjetunió esetleges összeugrasztása hasznos lenne az amerikai monopoltőkének.

Ám a kínai vezetőknek is megvan a maguk elképzelése. Semmi kedvük fejjel menni a falnak. Ezért arra törekszenek, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió keveredjen háborúba egymással, és a végén ők diktálhassák a feltételeket a világnak. Ez sem új, a nagyhatalmi törekvésektől áthatott kínai külpolitikának a hatvanas évek elejétől ez a vezérmotívuma. Előbb mint a Szovjetunió szövetségese imperialistaellenes köntösben törekedett erre, most az Egyesült Államok de facto politikai szövetségeseként.

Mint látjuk, mind az Egyesült Államok, mind Kína tisztában van a másik szándékával, s igyekszenek egymást messzemenően kihasználni politikai törekvéseik, céljaik érdekében. A közismerten nem szentimentális kínai vezetők a jelenlegi helyzetből igyekeznek maximális hasznot húzni. A velük való együttműködés fejében az amerikai vezető köröktől minden jel szerint a dél felé irányuló kínai expanzió eltűrését, ha nem támogatását követelik. A Pol Pót-klikk felfegyverzése, a Vietnam elleni provokációk sorozata jelezte a kínai expanzió útját. Előbb felfegyverezték a kambodzsai kalandorokat, majd Vietnam megtámadására ösztökélték őket azzal a céllal, hogy zavarják a dél-vietnami konszolidációt s azzal a távlati céllal, hogy Kambodzsa képezze a Vietnam elleni kínai harapófogó déli szárát. A Vietnam elleni kínai agresszió világossá tette a kínai vezetés célját: befolyása alá kényszeríteni Vietnamot és egész Indokínát. A szélsőséges amerikai vezetők úgy látszik, támogatják ezeket a kínai elképzeléseket. Spekulációik szerint amerikai szempontból jobb lenne egy kínai védnökség alatt álló Indokína, mint az erős, független Vietnam, Laosz és Kambodzsa, amely együttműködik a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal.

Az Egyesült Államok a kínai vezetéssel való együttműködés kedvéért Tajvant már korábban sorsára hagyta. A további amerikai—tajvani együttműködésre vonatkozó amerikai szólamok inkább a látszat megőrzését szolgálják. Nyilvánvaló, hogy egy Tajvan elleni kínai akció esetén az Egyesült Államok nem sokat tenne korábbi szövetségeséért.

Nem lebbent még fel a fátyol arról, milyen sorsot szán Dél-Koreának Kína és az Egyesült Államok együttműködése. A jelek egyre inkább arra utalnak, hogy az Egyesült Államok és Kína már eldöntötte Dél-Korea sorsát; valószínűleg megegyeznek a ketté- osztottság fenntartásában, az erős dél-koreai amerikai katonai jelenlét megőrzésében.

Felmerül a kérdés: ha a dél felé irányuló kínai expanzió elakad a Vietnami Szocialista Köztársaság és a másik két indokínai ország határozott ellenállásán — márpedig mi biztosak vagyunk abban, hogy ez így lesz —, merre fordulnak a kínai törekvések? Szerintünk az ázsiai tőkés országok is ki vannak téve a kínai expanziós törekvéseknek.

Egyes kínai vezetők azt állítják, hogy semmi szükségük expanzióra, új területekre A tények azonban ellentmondanak ennek. A kínai vezetés hegemonista, nagyhatalmi céloktól vezérelt külpolitikája — amelynek semmi köze nincs a szocialista külpolitikához —, túlságosan is közismert. Emlékeztetni kell itt a Szovjetunió elleni határprovoká20