Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - A nemzetközi kapcsolatok története a Távol-keleten 1945-1977.
kával szembeállítják a Szovjetunió és a szocialista országok következetes békepolitikáját, konkrét nemzetközi-diplomáciai erőfeszítéseit, amelyek az agresszió visszaverésére és felszámolására, a béke és a haladás pozícióinak megszilárdítására irányultak a Távol-Keleten is (pl. a koreai konfliktus rendezése, az 1954. évi genfi konferencia előkészítése és munkája, a KNDK-nak és Kínának nyújtott sokoldalú segítség stb.). A fejezet mindhárom része — a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság elleni agresszió, a népi Kína fejlődése és külpolitikai tevékenysége, valamint a San Franciscó-i béke- konferencia és a japán külpolitika kialakulása — híven tükrözi a térség országainak külpolitikai tevékenységét, egymáshoz fűződő kétoldalú kapcsolatainak alakulását. Az ötvenes évek második felének távol-keleti nemzetközi viszonyait tárgyaló negyedik fejezet, két súlyponti kérdésre koncentrál. Egyik a kínai vezetés „különleges vonalának” kialakulása a bel- és a külpolitikában, a szovjet— kínai kapcsolatok kérdése. A másik a szovjet-japán viszony normalizálása, valamint a japán—amerikai katonai-politikai szövetségre támaszkodó japán külpolitika kibontakozása. A fejezet szerzője, M. Sz. Kapica tudományos alapossággal tárja fel a kínai politikában végbemenő fordulat mozgatórugóit és első megnyilvánulásait, ezeknek a pekingi külpolitikára gyakorolt hatását. Részletesen elemzi a Kínai Népköztársaság nemzetközi tevékenységét, beleértve a szovjet—kínai kapcsolatokat. „A kínai hatóságok 1958 nyarán botrányt rendeztek amiatt, hogy a szovjet fél irreálisnak és célszerűtlennek tartotta azt a (kínai) elgondolást, hogy a Szovjetunió segítségével építsék ki a Kínai Népköztársaság gigantikus atomflottáját. Érzékenyen fogadták a honvédelmi együttműködésre vonatkozó egyes szovjet javaslatokat, és elutasították a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság speciális küldöttségeinek találkozóját, ahol ki kellett volna dolgozni a mindkét fél számára elfogadható megoldásokat. Ezzel kapcsolatban a szovjet kormány feje Kínába repült. A tárgyalások során Mao Ce-tungnak megmagyarázták a szovjet kormány elgondolásait e kérdésekkel kapcsolatban. Mao Ce-tung kijelentette, hogy a félreértéseket tisztázták. Később azonban a maoisták úgy állították be, mintha a Szovjetunió katonai ellenőrzés alá akarta volna helyezni Kínát”. (177 — 178.1.) Igen érdekes Japán belpolitikai fejlődésének, külpolitikai irányzatának elemzése, a japán—szovjet kapcsolatok normalizálása hátterének, fejleményeinek bemutatása. A szerző részletesen ismerteti a japán jobboldali körök és mások által napjainkban is mesterségesen kiélezett kérdést — a Kuril-szigetek egy részére támasztott japán igényt, annak megalapozatlanságát. Áttekintést ad a japán—amerikai együttműködési rendszerről, az 1960. évi japán—amerikai biztonsági szerződés céljairól és következményeiről, kitér a japán—kínai és a japán—dél-koreai kapcsolatok problematikájára is. „A nemzetközi viszonyok a Távol-Keleten a hatvanas években” c., ötödik fejezet három nagy kérdéskomplexumot tárgyal: a pekingi vezetés szakítása a lenini külpolitikával, a kínai nagyhatalmi, soviniszta bel- és külpolitika kibontatkozása; a KNDK és Dél-Korea belső fejlődésének, külpolitikai törekvéseinek szembeállítása, végül, Japán új helye a tőkés világrendszerben, megnövekedett szerepe az imperialista hatalmak egymás közti versengésében, tevékenysége a Távol-Keleten és Ázsiában. A szerzők alapos elemzéssel tárják fel a hegemonista kínai külpolitika céljait, geopolitikai törekvéseit, a szélsőséges szovjetellenes- ség további eszkalációiát a maoisták bel- és külpolitikájában. Ismertetik a pekingi külpolitika gyakorlatát a bilaterális kapcsolatokban, a nemzetközi élet fontosabb kérdéseiben elfoglalt kínai álláspontot. Megvilágítják a kínai-indiai határkonfliktust, a kínai politika indonéziai kudarcát, a kínai—burmai tárgyalásokat. Részletesen taglalják Peking álláspontját a Vietnam elleni amerikai agresszióval, illetve az 1961 — 1962-es genfi konferenciával kapcsolatban. Ismertetik a hírhedt „kulturális forradalom” hatását, a kínai bel- és külpolitika további jobbratolódását, a szocialista testvérországok elleni kínai támadásokat, ellenséges akciókat és ezek vereségét. Megismerkedhetünk a kínai beavatkozási kísérletekkel a szomszédos fejlődő országok bel- ügyeibe. Figyelemre méltó a korunk olyan 139
