Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS ÉLET - A nemzetközi kapcsolatok európai intézeteinek tanácskozása
nak a szakasza volt, melyben az országok rendelkeztek bizonyos tapasztalatokkal s ezekre támaszkodhattak is, Helsinki után merőben új utakon, történelmi tapasztalatok nélkül kell előrehaladni a lényegesen nehezebb feladatok megvalósításáért. A feladat ma a helsinki záróokmány ajánlásainak teljesítése, a katonai enyhülés biztosítása, a gazdasági-műszaki-tudományos stb. együttműködés elmélyítése, az enyhülés folyamatának kiterjesztése a világ más részeire. Az előadó hangsúlyozta: nem szabad megfeledkezni arról, hogy az enyhülés ellenfelei aktivizálódtak és megpróbálnak ellentámadásba lendülni. Vannak, akik a közvetlen konfrontációban reménykednek. A legveszélyesebb jelenségnek a fegyverkezési verseny fokozódása és a katonai enyhülés terén remélt előrehaladás elmaradása tekinthető. Igaz, hogy a Nyugat szavakban elismeri az enyhülést, de azt a gyakorlatban rész- problémáknak és belpolitikai érdekeknek rendeli alá. Mindezek ellenére a Szovjetunió nem fogadja el a provokatív lépéseket, hanem következetesen folytatja a békés egymás mellett élés politikáját. A semleges országok képviseletében felszólaló C. Dominicé svájci professzor rámutatott, hogy az enyhülés nagyon nehéz és bonyolult folyamat. Nehezíti az előrehaladást, hogy a Helsinki óta elért eredmények iránt sok a kételkedés. Tudomásul kell venni, hogy a helsinki záróokmány kompromisszum eredménye, egy sor problémát nem tudott megoldani. Az enyhülésnek mint politikai ténynek két oldala van: az együttműködés és a biztonság. Ugyanakkor az enyhülést komolyan nehezíti az ideológiai konfrontáció. Sok jel mutat arra, hogy jelenleg az ideológiai problémák kerültek előtérbe. Kétségtelen, hogy Európa népeinek szükségük van egymásra, ami feltétlenül pozitív tényező és alátámasztja a helsinki záróokmányt. A gyorsabb előrehaladáshoz nélkülözhetetlen, hogy a leszerelési tárgyalásokon eredmények szülessenek. K. Kaiser professzor, a bonni Külpolitikai Intézet igazgatója bevezetőjében utalt arra, hogy számos területen értünk el eredményeket, mégis jogosan vetődik fel a kérdés: várhat-e, hogy az enyhülés a Helsinki előtti ütemben folytatódik? A válasz az, hogy nem! Helsinki előtt számos nagy problémát sikerült megoldani — például: az NSZK megállapodásai a szocialista országokkal —, ma azonban más jellegű nehézségek mutatkoznak, s ezek a tények befolyásolják az enyhülés folyamatát, vagyis hozzájárulnak ahhoz, hogy a pozitív jelenségek mellett negatív mozzanatokat is találjunk. Az enyhülés tehát nehéz körülmények között folytatódik: a felmerült nehézségek újabb problémákat eredményeznek, aggodalmat, bizonytalanságot szülnek. A helyzetet bonyolítja, hogy a „szemben álló felek nemcsak ellenfelek, hanem partnerek is”. Éppen ezért mindkét félnek kritikusan és önkritikusan kell elemeznie a helyzetet, keresnie a kivezető utat az enyhülési folyamat erősítése érdekében. Annál is inkább, mivel az európai helyzet alakulása jelentősen befolyásolja más földrészek helyzetét. A vitában sokan felszólaltak. Egyesek hangsúlyozták a „harmadik világ” szerepét, mások az újszerű nemzetközi kapcsolatok fontosságát vizsgálták, aláhúzva a politikai és gazdasági együttműködés összefüggéseit, a gazdasági kapcsolatok terén meglevő lehetőségek szerepét az enyhülésben. M. Schmidt berlini professzor például úgy vélte, hogy 15—20 éves megállapodásokat kellene kötni, elsőbbséget biztosítva a kooperációk121
