Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
geit, hogy csökken 12 fontos nyerstermék (kávé, kakaó, földimogyoró, banán, gyapot, kókuszdió, bőr és irha, tea, farost, pálmatermékek, vasérc), valamint 17 feldolgozott termékük világpiaci ára, illetve exportvolumene a közös piaci országokkal folytatott kereskedelemben. A közösség által a loméi egyezmény értelmében létrehozott stabilizációs alap (5 évre 450 millió dollár) garantálja a társult országoknak — hitelvisszatérítések révén — a felsorolt árucikkekből származó exportbevételek átlagos szintjét, függetlenül a világpiaci áringadozásoktól. Hitelt abban az esetben adnak, ha az árak a garantált minimum alá esnek, amit a megelőző öt év átlagáraként határoznak meg. Az egyezmény bármely résztvevője folyamodhat kompenzációért, ha valamely árucikkének az EGK- országokba irányuló exportjából származó tényleges bevétele a szóban forgó esztendőben legalább 7,5 százalékkal (a legfejletlenebb országok, a szigetországok és a tengerparttal nem rendelkező országok esetében 2,5 százalékkal) alacsonyabb volt a számított szintnél.5 Az exportbevételeknek a világpiaci áremelkedés időszakában történő növekedése esetén a kompenzációt vissza kell fizetni. A hitelvisszatérítésről minden konkrét esetben egyénileg döntenek. Térítésmentes hitelt csupán a legelmaradottabb országoknak nyújtanak. A nyugati közgazdasági irodalomban a stabex-tervet úgy tüntetik fel, mint amely nagy eredmény a nemzetközi nyersanyag-kereskedelemnek a fejlődő országok érdekében történő átszervezésében. A kompenzációs finanszírozásnak ez a sémája kétségtelenül bizonyos mértékben közeledik ezeknek az országoknak az igényeihez. De jelentőségét nem szabad túlbecsülni. Először is, ez a rendszer a fejlődő országoknak kevesebb mint a felét fogja át, és a többieket diszkriminálja. Másodszor, nem terjed ki a társult országok néhány olyan exportcikkére, amelyek bevételére az utóbbiak törekedtek. Az árucikkek jegyzékébe nem vették fel a rezet (Zambia kivitelének 95%-a, Zaire kivitelének 61%-a, Uganda exportjának 10%-a), a bauxitot és a timföldet (Kamerun, Guinea, Guayana és Jamaica fontos exportcikke) és a foszforitot (Togo és Kamerun egyik fő exportcikke). Harmadszor, a stabex-rendszer nem helyezi kilátásba olyan ütközőkészletek létrehozását, amelyek lehetővé tennék, hogy meghatározott mértékben támogassák az exportárak stabilitását, és nem foglalja magában semmiféle variánsát azon árucikkek árindexállásának, amelyek a részt vevő országok egymás közti kereskedelmében szerepelnek, csakúgy, mint ez utóbbiak kölcsönös kötelezettségvállalását sem a jegyzékben szereplő árucikkek vásárlására és szállítására. És negyedszer, ami a legfontosabb, az évi átutalások nem elegendők az export- bevételek csökkenéséből eredő veszteség teljes kompenzálására. így 1976-ban 17 fejlődő ország 86 millió dollárt kapott a társulás „pénztárából”, exportbevételeik pedig a legszerényebb számítások szerint 150 millió dollárral csökkentek. Az előző évben 7 országnak összesen 65 milliárd dollárt fizettek ki. Ennek az összegnek 67 százalékát fordították az áresések kompenzálására, a többit az elemi csapások okozta veszteségek fedezésére. Egyes kis és leginkább elmaradott országok számára ezek a kifizetések jelentős támogatást jelentettek: például a kompenzációs kifizetések 1975-ben Benin exportértékének 105
