Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Delbrück, Jost - Ropers, Norbert - Zelentin, Gerda: Zöldkönyv az EBEÉ utóhatásairól
amely alkalmas a kelet-nyugati konfliktus békés, rendszetközi ellenőrzésére és szabályozására? (477. 1.) A legtöbb szerző az EBEÉ-t mint a tömböket átfogó multilateralizmust az enyhülési politika új mozzanatának tartja, jóllehet azt is hangsúlyozza, hogy a konferencia konszenzus elve még nem változtatta meg a tömbstruktúrák meghatározó szerepét. Ropers idézett tanulmányában az EBEÉ-t mint az „összeurópai probléma-megoldás eszközét” olyan kiindulásnak tekinti, amely az államközi magatartási szabályok multilaterális szabályozása és ellenőrzése útján tehet eleget a kölcsönösen megnövekedett biztonsági szükségletnek Európában. Gerda Zellentin „A konferencia-diplomácia szerepéhez a kelet-nyugati kapcsolatokban” című tanulmányában arra mutat rá, hogy az EBEÉ multilateralizmusa a konferencia-diplomácia olyan típusát hozta létre, amelyben a kelet-nyugati diplomácia valamennyi formája kapcsolatba kerül egymással. A szokványos kétoldalú diplomácia mellett a közös piaci országok az ún. európai politikai együttműködés keretében a konferencia ideje alatt az integrációs diplomáciát használták fel a nemzetek feletti konszenzus kialakítása érdekében. Ezt a kérdést Götz von Groll „EBEÉ és az Európai Közösség” c. tanulmányában részletesebben tárgyalja. A kétoldalú és az integrációs diplomácián kívül a kormányfők Helsinkiben tartott találkozójakor a csúcsdiplomácia is szerepet kapott. Az utókonferenciák szempontjából a parlamentáris diplomácia jut szóhoz: az ENSZ különleges hatóságainak a Zárónyilatkozatban megnevezett európai irodáiban jelentős előmunkálatokat végeznek, egyes speciális kérdésekben szavaznak, a szervezet tagjainak állásfoglalásait koordinálják. Ily módon — állapítja meg Zellentin — a rendszerközi együttműködés intézményes hálózata szorosabbá válhat, sőt, az ilyen diplomáciai tevékenység végső soron a tulajdonképpeni konferencia „előstrukturálásához” is hozzájárul. Zellentin arra is rámutat, hogy az EBEÉ esetében nincs szó kötelező jogi normákról vagy szankciókról; az EBEÉ hajtóereje nem eredményeiben, hanem interakciós folyamatainak a kölcsönös megismerést szolgáló hatásában rejlik. Eszerint az EBEÉ fontos jellemzője, hogy résztvevői meghatározott eljárási szabályok szerint a „beszédkommunikáció” (Sprachwerk) közegében rendszeresen tárgyalnak, egymás motivációit folyamatosan megismerik, s a konferencia alatt létrejön a személyes kapcsolatok transznacionális hálózata. Mindez Zellentin összegezésében azt jelenti, hogy az ésszerű közös beszélgetésben fokozatosan végbemehet az érdek-kiegyenlítődés, és a kollektív együttgondolkodás ösztönzést adhat a közös normák rendszerének kialakításához. Az EBEÉ konferencia-diplomáciája a szerző szerint az enyhülési folyamat egyik legalkalmasabb irányító mechanizmusa. Egbert Jahn „Az EBEÉ utáni enyhülési politika ambivalenciájáról” szóló tanulmányában a konferencia Galtung-féle értékelését fejleszti tovább. Az „újbaloldalinak” tekintett Galtung az EBEÉ politikai jelentőségét a , ,status quo fenntartásában érdekelt kelet—nyugati politikai elitek Szent Szövetségében” látja, gazdasági kihatásait a kelet—nyugati kapcsolatokban az ún. Észak—Dél interakciós mintával rokonítja. Jahn a lényeget tekintve Gal- tungot követi. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti alapvető társadalmi politikai különbséget a „hegemónia-hatalmak” és a „rendszer-konzervatívok” kategóriáiban mossa össze. Hangsúlyozza, hogy az EBEÉ nem hozott semmiféle alapvető változást a nemzetközi kapcsolatokban, nincs szó valami történelmi cezúráról, Helsinki Potsdammal szemben lényegesen nem változtatta meg az emberek életviszonyát Európában. Jahn szerint az EBEÉ-vel kapcsolatban egyrészt „Szentségtelen Szövetség”-ről van szó, abban az értelemben, hogy a két ellentétes társadalmi rendszer, illetve az azokat megtestesítő „hegemónia-hatalmak” között megállapodás született egymás „befolyási övezeteinek” biztosításáról. Másrészt az ún. tőkés és kommunista „rendszer-konzervatívok” potenciális „Szent Szövetsége” jött létre azokkal a sajátos belső reformtörekvésekkel szemben, amelyek már nem azonosak a „két rendszer sematizmuson” alapuló társadalmi mozgásokkal. Ebből a perspektívából Jahn a Zárónyilatkozatot mint az offenzív külpolitika eszközét az „ideológiai háború” közösen meg
