Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Kiss J. László: A nemzetközi konfliktusok sajátosságai és típusai korunk világpolitikai folyamataiban
Az enyhülés a folyamat lényegénél fogva ellentmondásos, hisz a politikai párbeszéd, a gazdasági együttműködés és az ideológiai harc, tehát az együttműködés és a konfrontáció elemeit egyaránt tartalmazza. A két társadalmi-politikai világrendszer között sajátos ellentmondásos viszonyt, „kooperatív konfliktust” jelent. Ezt a helyzetet tükrözi a szocialista országoknak az az álláspontja, amely szerint az európai területi status quo elismerése nem jelenti a társadalmi status quo befagyasztását; az enyhülés nem szünteti meg a rendszerközi antagonizmust, s nem jelenti a nemzetközi osztályharcban részt vevő világméretű elkötelezettség feladását. b) A tőkés és a fejlődő világ országai köpött meglevő konfliktusok Az ilyen konfliktusok alapjául szolgáló ellentmondás alapvető politikai és gazdasági okokban keresendő. Ide tartozik a nemzetközi felszabadító mozgalmak küzdelme a nemzeti önrendelkezés, a politikai függetlenség megteremtéséért; továbbá a fejlődő világ országainak azon törekvése, amely a fejlett tőkés világtól való gazdasági függőség megszüntetésére irányul. A második világháború utáni két évtizedben a politikai függedenség kivívásáért folytatott harc állt döntő súllyal az előtérben. Bebizonyosodott, hogy a politikai függetlenség megszerzése a társadalmi-gazdasági struktúra alapvető átalakulása nélkül nem jelenti a tőkés országoktól való gazdasági függőség megszüntetését is. Latin-Amerika, Afrika és Ázsia országai az európai gyarmatosító hatalmak és az amerikai imperializmus behatolása következtében elvesztették lehetőségüket az önálló fejlődésre, a részévé váltak a tőkés országoktól rájuk kényszerített nemzetközi munkamegosztásnak. A harmadik világ társadalmai kényszerűen úgy illeszkedtek a kapitalista világgazdasági rendszer munkamegosztásába, hogy a tőkés országok a készárutermelés központjai, a fejlődő világ a nyersanyagok, illetve az élelmiszerek termelőhelyei lettek. Ez a történelmi folyamat oda vezetett, hogy a tőkés világ országai meggazdagodtak, a fejlődő országok ugyanakkor egyenlőtlen és egyoldalú függőségi viszonyba kerültek a tőkés országokkal, és mindinkább elszegényedtek. Az egyes fejlődő országok reakciós uralkodó csoportjai — részesülve a gyarmati társadalmak többlettermékéből — a tőkés országok privilegizált „alközpontjaivá” váltak, lényegében a tőkés országok gazdasági rendszerébe integrálódtak, mialatt saját országukat átengedték a fokozódó dezintegrációnak. A függőségi viszony további konzerválását szolgálják a nyersanyagokban különösen gazdag fejlődő országokban megjelenő multinacionális vállalatok. Az 1973. évi arab olajembargó ugyan közvetlenül összekapcsolódott a közel-keleti politikai válsággal és a fegyveres konfliktussal, horderejében mégis jóval messzebb mutatott. A fejlődő világ nyersanyagokban gazdag országai nyersanyagkartellekben tömörültek azért, hogy az ipari késztermékek és a nyersanyagok között igazságosabb cserearányokat hozzanak létre, s végső soron megteremtik a politikai és gazdasági hatalom olyan újraelosztását, mely a fejlődő országoknak lehetőséget ad a tőkés országoktól való egyoldalú függőség felszámolására. A tőkés és a fejlődő világ országai között kialakuló globális konfliktus társadalmi-politikai tartalmát aligha lehet kétségbe vonni. A polgári 79
