Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Pirityi Sándor: A katonai titok, a és fegyverkezés és a biztonság összefüggései
állapodni a „könnyű” és „nehéz” rakéták ismérveiben, s nyilván igen sok kölcsönös információ kellett ahhoz, hogy az 1964-es év e rakétatípusok szempontjából valamiféle „korszerűségi vízválasztó” lehessen. Az ideiglenes egyezmény korlátozza a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták indítóállásainak és a ballisztikus rakétákkal felszerelt korszerű tengeralattjáróknak a számát. A feleknek itt is előzetes közlésekkel kellett élniük, a felderítésük által még nem tisztázott adatokat meg kellett kérniük egymástól, s a kölcsönös informálás minden bizonnyal több haszonnal járt a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozása szempontjából, mint amennyi hátrányt jelentett a „katonai titkok” közlése a másik féllel. További kölcsönös közlésekre enged következtetni az ideiglenes egyezményhez csatlakozó és ugyancsak 1972. május 26-án aláírt szovjet—amerikai jegyzőkönyv, amely rögzíti, hogy az Egyesült Államoknak a tengeralattjáróin nem lehet több, mint 710 ballisztikus rakéta indítására szolgáló berendezése, és nem lehet több, mint 44 balbsztikus rakétákkal felszerelt korszerű tengeralattjárója. A Szovjetuniónak a tengeralattjáróin nem lehet több, mint 950 ballisztikus rakéta indítására szolgáló berendezése, és nem lehet több mint 62 ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárója. A megelőző tárgyalásokon nyilvánvalóan nemcsak a „korszerű” tengeralattjáró ismérveit kellett összehangolni, nemcsak a ballisztikus rakéták differenciált ellenőrzésének módszertani és technikai kérdéseiben kellett közös nevezőre jutni, hanem tekintetbe kellett venni az angol és a francia adatokat is. Bonyolult közlésrendszer vezetett tehát éppen a 710:950, illetve a 44:62 számarányok rögzítéséhez. A rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló szovjet—amerikai szerződés XIII. cikke a közlések, információk, tájékoztatások sajátos munkaszervének, egy szovjet—amerikai állandó konzultatív bizottságnak a felállításáról intézkedett. E bizottság keretében a felek egyebek között „önkéntes alapon olyan információkat közölnek egymással, amelyeket mindegyik fél szükségesnek tart ahhoz, hogy a másik fél meggyőződhessen a vállalt kötelezettségek teljesítéséről”;,,megvizsgálják a nemzeti technikai ellenőrzési eszközök nem szándékos zavarásával összefüggő kérdéseket”; „megvizsgálják a stratégiai helyzet olyan lehetséges változásait, amelyek érintik a jelen szerződés előírásait” stb. Látható, hogy a közlések intézményesítésének mindkét fél nagy biztonságpolitikai jelentőséget tulajdonított és tulajdonít, akárcsak a később tárgyalandó „forró drót” esetében. Az állandó konzultatív bizottság felállítására vonatkozó emlékiratot a szovjet és az amerikai SALT-küldöttség vezetője 1972. december 21-én írta alá Genfben. A bizottság konzultációs hatáskörébe azonban nemcsak az 1972. május 26-án aláírt két SALT- megállapodás tartozik, hanem a Szovjetunió és az Egyesült Államok által a nukleáris háború veszélyének csökkentéséről korábban, 1971. szeptember 30-án aláírt egyezmény célkitűzéseinek gyakorlati érvényesítése is. Az állandó konzultatív bizottság évente kétszer ülésezik Genfben. A SALT-témakörhöz tartozik még, hogy az 1974-es moszkvai szovjet—amerikai csúcstalálkozón aláírtak két technikai jegyzőkönyvet is, amelyet az állandó konzultatív bizottság dolgozott ki és amelyek információs lehetőségek szempontjából igen fontosak. 57
