Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 4. szám - Kiss J. László: Az enyhülés nyugati felfogásairól
belső „reformtörekvésekkel” szemben, amelyek már nem illeszthetők be a „két rendszer sematizmusával” jellemzett társadalmi mozgásokba.35 Az ilyen felfogás a Szovjetunió és az Egyesült Államok növekvőnek vélt érdek- közössége alapján kétségbe vonja a két világrendszer közötti ellentmondás meghatározó szerepét, s az enyhülés olyan eredményét, mint a Helsinkiben aláírt Zárónyilatkozat, az offenzív külpolitika eszközeként az „ideológiai háború” közösen megfogalmazott és elfogadott kelet—nyugati platformjának tekinti, amely egyúttal a belpolitikai stabilizáció funkcióját is ellátja. Ennek alapján az enyhülés végső soron nem egyéb, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti megállapodás az „ideológiai háború” változatlan folytatására, mindinkább előtérbe kerülő érdekközösségük szellemében pedig potenciális szövetség a területi és a társadalmi status quo megőrzése érdekében. Az enyhülés mint interakciós folyamat Az enyhülés polgári koncepciói között olyan felfogások is vannak, amelyek szintén eltekintenek ugyan a jelenség osztályszempontú megközelítésétől, de sok vonatkozásban helyesen ítélik meg az enyhülés folyamatjellegét, szubjektív és objektív tényezőit, valamint a nyugati és keleti rendszerek közötti kölcsönhatást (interakciót), ennek dialektikáját és dinamikáját, továbbá az enyhülésben gyökerező objektív ellentmondások fennmaradását, illetve újratermelődését. M. D. Shulman az enyhülést úgy határozza meg, mint a „folytatódó politikai verseny keverékét az önmérséklet még meg nem határozott fokával, az együttműködés néhány kísérleti elemével és az evolúció kilátásával” a jövő átfogóbb együttműködésének perspektívájában.36 K. E. Birnbaum az enyhülést olyan politikai erőfeszítésnek tartja, amely a konfliktus-irányultságú magatartások kölcsönös várakozásait megszünteti vagy legalábbis mérsékeli. Az enyhülési politika Birnbaum szerint három területen a következő törekvéseket foglalja magában: katonai vonatkozásban a háborús konfliktushoz vezető konfrontációk kerülését, a politikában a kölcsönös érdekkiegyenlítődés elérését, végül a gazdasági szférában a kölcsönösen hasznos együttműködés támogatását.38 T. Sommer szerint az ún. realista enyhülés a kétoldalú kölcsönös előnyök alapján a korlátozott együttműködést, a válságok kisebb gyakoriságát, valamint az „ellenfelek” magatartásának a kölcsönösen korlátozó játékszabályokhoz történő kötését jelenti.37 Mindazonáltal sok polgári szerző nem feledkezik meg az objektív ellentmondások fennmaradásának, sőt, az új típusú feszültségek keletkezésének hangsúlyozásáról sem. Sommer arról ír, hogy az enyhülés a legkedvezőbb esetben sem azonos a totális feszültségmentesség állapotával, legfeljebb annyit jelent, hogy a feszültség csökken és a kelet—nyugati konfliktusok korlátok közé kerülnek. Számos nyugati felfogás rámutat, hogy a „rendszerantagonizmus” az enyhülés folyamatában is létezik, sőt, a kelet—nyugati kapcsolatok struktúráinak sűrűsödésé12
