Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 4. szám - Kiss J. László: Az enyhülés nyugati felfogásairól
vei a „rendszerközi konfliktusosság” új potenciáljai jönnek létre, amelyek tovább növelik a kölcsönös biztonsági szükségletet a kelet—nyugati konfliktusok kooperatív ellenőrzésére és szabályozására.39 Egyes kutatók azt hangsúlyozzák, hogy a kelet— nyugati gazdasági kapcsolatok hosszú távú és stabil intézményesedése a fennmaradó „rendszerantagonizmussal” szemben csupán olyan biztonság-stabilizáló ellensúlyként működhet, amely nem jelentheti az előnyök egyenlő elosztását mindkét „oldalon”.40 W. Kühne ugyanakkor azt húzza alá, hogy a kelet—nyugati kooperáció megerősödése ellenére az antagonisztikus alapviszony a meghatározó, jóllehet a közös megállapodások számának növekedésével csökkenhet az enyhülési folyamat ellentmondásos és ambivalens jellege.41 Ebben az összefüggésben a kritikai konfliktus-kutatók éppen az EBEÉ tömböket átfogó multilateralizmusában látják azt az innovációs funkciót, amellyel a rendszerközi konfliktus ellenőrizhető, sőt, amely olyan öndinamikát fejleszthet ki, amellyel a keletkező konfliktusmagatartások „szocializálhatóak”.42 Számos dialektikus mozzanatra mutatnak rá azok a felfogások is, amelyek a nyil- lövés alaphelyzetéből igyekeznek az enyhülés természetére következtetni, jóllehet a mechanikai törvényszerűségek közvetlenül nem alkalmazhatóak az összetett politikai, társadalmi és gazdasági jelenségek magyarázatára. A húr és a nyilazó állapota közötti összefüggésből a polgári felfogások arra következtetnek, hogy az egymással szemben ható tényezők eredőjeként a feszültség objektív állapot. A feszültség ugyanakkor szubjektív is, mint a lövésnél létrejövő állapot az egymással szemben ható nézetek és félelmek alapján. Az objektív tényezők a politikusok döntési körét úgy korlátozzák, mint a lövészét, továbbá a cselekvők magatartását mindkét esetben az észlelés és a reakció is befolyásolja. Végül a nyíllövéshez hasonlóan a politikában is végbemegy a kölcsönhatás az objektív és a szubjektív tényezők között. Ennek alapján az enyhülés nem jelenti az ellentétek megszűnését, csupán az objektív ellentét élességének csökkenését, mivel az „ellenfelek” számára a korlátozott kompromisszum lehetségesnek tűnik, avagy más „fenyegető tényezők” nagyobb figyelmet vonnak magukra. Az objektív és szubjektív tényezők kölcsönhatásának dialektikus folyamatában a feszültség növekvő csökkenése jön létre, így a veszélyeztetettség mérséklődése „görcstelenedés- hez”, az ellentétes érdekek korlátozott kiegyenlítődéséhez vezethet.43 A játékelméletből vett megfogalmazás szerint a közös érdekek korlátozott területének a fokozatos felismerésével „nem nulla összegű” játékkal van dolgunk. Ez annyit jelent, hogy az alapvető ellentétek fennmaradása mellett az „ellenfelek” között kialakulnak a részproblémák elfogadható megoldásai. Az „ellenfelek” belátják, hogy az egymással össze nem egyeztethető álláspontoknak — amelyekről egyik „fél” sem tud vagy akar lemondani — nem kell az erőszak alkalmazása nélküli koegzisztenciát kizárniuk, feltéve, ha az álláspontjaik elfogadtatása helyett egy modus vivendi keresésére összpontosítanak. Az enyhülés interakciós felfogásában számos kiindulás azt vizsgálja, hogy milyen kölcsönhatás van a nemzetközi politikában végbement objektív változások — az enyhülés objektív folyamata, illetve objektiválódott feltételei — és azok szubjektív ész13
