Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 4. szám - Kiss J. László: Az enyhülés nyugati felfogásairól

Ez a felfogás az enyhülés lényegét végül is abban látja, hogy az a tőkés társadalmi status quo stabilitása szempontjából káros és szükségképpen aszimmetrikus folyamat. Ez a következtetés végső soron azokhoz a koncepciókhoz nyújt alapot, amelyek az enyhülés „szimmetrikus” és „normatív” felfogásaiban öltenek formát. Emellett a „szuperhatalmi” vagy a „bipoláris” enyhülés koncepciójának egyes nyugati képviselői igen szélsőséges álláspontot foglalnak el a szovjet—amerikai bilateralizmus megítélésében. Windsor és néhány más kutató azon a véleményen van, hogy a hidegháború korával ellentétben Nyugat-Európa meghatározó szerepe megszűnt az amerikai külpolitikában, az Egyesült Államoknak a nyugat-európai szövetségeseihez fűződő kapcsolata a szovjet—amerikai viszony függvényévé vált. Windsor még a Nyugat-Ber- linről szóló négyoldalú megállapodás eredményeit is kétségbe vonja. Szerinte ez az egyezmény megszüntette a regionális és a globális tényezők közötti kapcsolatot: a két német állam viszonyának alakulása többé nincs közvetlen hatással a „szuperhatalmi kapcsolatokra”.33

Nem szükséges bővebben bizonyítani, hogy ez a felfogás a szovjet—amerikai kapcsolatok egyes területén meglevő részleges érdekazonosságot abszolutizálja, és túlértékeli az atlanti viszony nehézségeinek azokat a történelmi mozzanatait, amelyek éppen az 1970-es évek elején, az enyhülési folyamat kibontakozásával váltak hangsúlyozottá. Az sem téveszthető szem elől, hogy az enyhülés felfogásában és politikai gyakorlatában az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei között meglevő taktikai-módszerbeli különbségek nem szüntették meg az összkapitalista érdek stratégiai jelentőségét, csupán átmenetileg relativizálták.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok „strukturális” érdekazonosításán alapulnak azok a nyugati koncepciók is, amelyeket jelentős részben az újbaloldali ihletésű kritikai béke- és konfliktuskutatók képviselnek. Ehhez az irányzathoz sorolható J. Galtunk, aki az EBEÉ jelentőségét mint a multilaterális enyhülés állomását a status quo fenntartásában érdekelt kelet—nyugati „elitek” politikai „Szent Szövetségében” látja, és gazdasági vonatkozásait a fejlett tőkés és a fejlődő országok kapcsolatával hozza összefüggésbe.34

E. Jahn a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti alapvető társadalmi-gazdasági különbségeket — Galtunghoz és más kritikai békekutatókhoz hasonlóan — a „hegemónia-hatalmak” és potenciálisan a „rendszer-konzervatívok” kategóriáiban mossa össze. Eszerint Helsinkinek — és ezzel lényegében az egész enyhülésnek — kettős szövetségi jellege van. Jahn szerint egyrészt „Szentségtelen Szövetségről” van szó, abban az értelemben, hogy a két ellenséges társadalmi rendszer, és elsősorban az azokat megtestesítő „hegemónia-hatalmak” között megállapodás született egymás „befolyási övezeteinek” tiszteletben tartásáról. Másrészt ez a szövetség egy valóságos „Szent Szövetség” vonásait is mindinkább magán viseli, abban a mértékben, ahogyan a társadalmi változásokra való törekvések az ellenfél oldalán többé már nem csupán a „liberális demokrácia”, illetve a „reális szocializmus” puszta hasonmásai. Jahn felfogásában Helsinki tehát nem csupán „Szentségtelen Szövetség”, hanem az ún. tőkés és kommunista „rendszerkonzervatívok” potenciális „Szent Szövetsége” azokkal a