Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - VITA - Nyilas Józzsef: A nemzetközi erőviszonyok és a világgazdasági kapcsolatok a hetvenes években
a kelet—nyugati gazdasági kapcsolatokban, és a fejlődő, valamint a szocialista országokkal szembeni tőkés összefogást sürgetik. A válság óta rendkívül felgyorsult a fejlődő országok differenciálódása. Az új gazdasági-pénzügyi centrumon, az OPEC-országokon belül a reakciós rezsimek nagy súlya, a legszegényebb („negyedik világ”) fokozódó kiszolgáltatottsága veszélyezteti a fejlődő országok egységét. A fejlett tőkés országok többségében a válság után is fennmaradt nagyarányú munkanélküliség, az infláció, a lassan növekvő termelés erősen csökkentette a nem olajtermelő fejlődő országok külkereskedelmi lehetőségeit. Külkereskedelmi deficitjük 1977-ben 36 milliárd dollár körül volt, 10 évvel korábban nem haladta meg a 12 milliárdot sem. Adósságállományuk az UNCTAD szakértői szerint 1977 végén 250 milliárd dollár körül mozgott. Ilyen körülmények között a fejlődő országoknak alapvető feladatuk lenne egységük megőrzése, következetes harc folytatása fejlődésük meggyorsításáért. Ezzel szemben köztudott, hogy az elmúlt évtizedben hadikiadásaik gyorsabban növekedtek, mint a fejlett tőkés országoké. Az imperializmus manőverei fokozódtak, hogy kihasználják a fejlődő országcsoport meggyorsult differenciálódását. Ez tükröződik a közel-keleti rendezés elhúzódásában és főleg Afrikában, ahol a legutóbbi időkben még haladó orientációjú országok is harcban álltak egymással. A jelenlegi világhelyzetben azonban az Egyesült Államok fölényének érvényesítése a többi fejlett tőkés országgal szemben korlátozott. Az USA-nak ugyan sikerült tömö- rítenie a fejlett tőkés országokat az energiaválság után, ám ez nem mondható el az egész tőkés világgazdasággal vagy a szocialista országokkal kapcsolatos politika koordinálására irányuló törekvéseiről. Az enyhülési politikát fenyegető amerikai beavatkozás a szocialista országok belügyeibe az emberi jogok érvényesítésének ürügyén közismerten kiváltotta nemcsak a világközvélemény, hanem több tőkés államfő és miniszterelnök nyilvános rosszallását is. Ahogy S. Pisar írja, „az Egyesült Államok elnöke azzal, hogy olyan moralizáló vállalkozásba kezdett, amelynek esélyei a sikerre enyhén szólva kétségesek ... egyéb életbe vágó célokat veszélyeztetett, amelyek közül az első helyen a szuperhatalmak közötti katonai versengés áll”.12 A hadiipari komplexum érdekeit kifejező szélsőséges politikát ma már nem könnyű rákényszeríteni azokra a partnerekre, akiknek érdeke mást diktál. De gyengének bizonyulnak a szubjektív burzsoá törekvések a gazdasági realitásokkal szemben is, hiszen a tőkés világgazdaság válsága az egész világkapitalizmus hanyatlását meggyorsította. A sok tekintetben még ma is tartó válság mindennél jobban bizonyítja, hogy a kapitalizmus mint társadalmi rendszer egyre több területen képtelen megoldani a korszerű termelőerők hasznosítását és a felmerülő társadalmi problémákat. A tőkés világgazdaság válságának következtében nagymértékben fokozódott a világkapitalizmus és az egyes tőkés országok instabilitása, polarizációja gazdasági, társadalmi, politikai szempontból egyaránt. A fejlett tőkés országokban a válságból történő kilábolás elhúzódó, fájdalmas folyamat éles belső és egymás közti feszültségekkel, amelyek kétségkívül nehezítik az össztőkés érdekek nemzetközi érvényre juttatását, a fejlett tőkés országok érdekeinek összehangolását. A tőkés világgazdaság jelenlegi helyzetében a tőkés kormányok paradox helyzetben ioo
