Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - Szászi József: Az USA kanadai dilemmái
szomszédjával, mint bármelyik más ország a világon. Sajátos politikai, gazdasági, katonai szimbiózis ez, s egyikük sem tud egykönnyen szabadulni belőle. A határtól délre ezt a helyzetet sokan és gyakran tekintik még ma is magától értetődőnek. Az amerikai köztudatban kimondva-kimondatlanul benne él a kérdés: miért ragaszkodik minden szoros kapcsolat ellenére olyan makacsul függetlenségéhez Kanada? Az értetlenség az utóbbi időben nyilvánvaló aggodalommal párosul. Ennek az aggodalomak a gyökerei tulajdonképpen Trudeau miniszterelnökségének első éveiig nyúlnak vissza. Pontosabban annak az új kanadai külpolitikai orientációnak a deklarálásáig, amely „harmadik opció” néven vált ismertté. Az 1970-es évekbe lépő Kanada, Mitchell Sharp volt külügyminiszter megfogalmazása szerint, választás elé került: melyik utat járja a továbbiakban az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyában? Az egyik opció az eddigi gyakorlat folytatása, a másik a szorosabb amerikai—kanadai kapcsolatok kiépítése lehetett; a harmadik opciót viszont — ez végül az ottawai kormány által elfogadott politikai orientáció lett — Sharp a következőképpen foglalta össze: „átfogó és hosszú távú stratégia a kanadai gazdaság és a nemzeti élet más ágai fejlesztésére egy olyan folyamat keretében, amely csökkenti Kanada jelenlegi sebezhetőségét”2. A „harmadik opció” alkalmazása feltételezte, hogy Kanada önállóbb külpolitikát folytat, nagyobb mértékben érvényesíti egyéni arculatát az Egyesült Államokkal szemben. A sok évtizedes „különleges viszony” után ez önmagában is feszültséget okozhatott. A harmadik opció deklarálását emellett megelőzte a kanadai külpolitika „önállósulása” a vietnami háborúval és Kubával kapcsolatban. Amikor 1969 márciusában Trudeau még mint újdonsült kormányfő tudomására hozta Nixon elnöknek, hogy országa nem ért egyet az amerikai kül- és katonapolitika néhány vonásával, ez a kanadai magatartás valóságos sokkot váltott ki az Egyesült Államokban. „Kanada különleges helyet foglal el az Egyesült Államok gondolatvilágában, és Washingtonnak sokkal nagyobb szüksége van Kanada jelképes támogatására a világ- politika e pillanatában, mint amennyire hajlandó önmagának bevallani” — írta ekkor James Reston, a neves amerikai publicista.3 A „harmadik opció” a kanadai nemzeti, politikai egyéniség hangsúlyozását jelentette Amerika-ellenesség nélkül. Ám az adott helyzetben a hivatalos Washington és az amerikai közvélemény ellenséges gesztust látott benne, és így is fogadta. Nemcsak Trudeau kabinetje, hanem bármelyik kanadai kormány előbb-utóbb szükségesnek érezhette volna azt, hogy védelmezze a kanadai energiaforrásokat (az ilyen irányú kanadai törekvések a század elejéig nyúlnak vissza), vagy hogy csökkentse az Egyesült Államokba irányuló olajexportot a hazai ellátás biztosítása végett. A „harmadik opció” alapján azonban mindezt Amerika-ellenes hangulat jelentkezésének tulajdoníthatták, és olyan kanadai nacionalista tendenciákat mutattak ki bennük, amelyek szembeszegülnek mind a szabadkereskedelemmel, mind a két ország problémáinak közös, kontinentális megoldásával. A „harmadik opció” jelentkezésével a gazdaságpolitikában szembekerült egymással két irányzat: a kontinentalizmus és az úgynevezett „gazdasági nacionalizmus”. Az Egyesült Államokban a kanadai gazdasági érdekek mindenfajta védelmét rendszeresen ilyen „gazdasági nacionalizmusként” értelmezték és bírálták. 47
