Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - Hernádi András: Új fejlődési szakasz a Japán gazdaságban
emelkedett olajárak következtében — a nem olajexportőr USA részarányának csökkennie kellett. A kapcsolatok effajta szerepcsökkenése azonban mindenképpen csak viszonylagosnak tekinthető. Japánnak nincs még egy, az Egyesült Államokhoz hasonló jelentőségű gazdasági vagy politikai partnere. A tradíciók és a (gazdaság-) földrajzi adottságok alapján azonban mindvégig szoros kapcsolatok fűzték különböző délkelet-ázsiai és csendes-óceáni gazdaságokhoz (Ausztrália, Új-Zéland, Indonézia, Fülöp-szigetek, Szingapúr, Malaysia, Thaiföld, Hongkong, Tajvan és Dél-Korea), melyeket Japánnal együtt a világgazdaság mind fontosabbá váló csendes-óceáni térségeként kezelünk. Ez a térségszintű közelítésmód egyébként már a kutatás során is igen hasznosnak bizonyult, hiszen a világgazdaságban fontos szerepet játszó Japán fejlődése és külgazdasági kapcsolatai amúgysem vizsgálhatók csupán önmagukban, illetve bilaterális szemlélettel; a nagyhatalmak érdekszférái éppen ebben a térségben találkoznak-ütköznek a legközvetlenebbül. Külön vonzerőt jelent a térség együttes kezeléséhez az a felismerés, hogy a történelmi fejlődés során a világgazdaságban, a nemzetközi munkamegosztásban változó tényezők (pl. a népességszám, kereskedelmi kapcsolatok, ásványkincskészletek, iparosodás, gyarmatosítás, katonai potenciál, integrációs energiák, technikai potenciál stb.), illetve ezek kombinációi „mozgatták” a növekedés centrumát, vagy vezettek el alcentrumok kialakulásához és a 70-es évekre a Csendes-óceán térsége határozottan ilyen alcentrummá vált. A vizsgált, lényegében sziget- és félszigetországokra a gyorsan fejlődő Japán piaca, szállításai, tőkéje, technológiái, management módszerei igen erős húzóhatást gyakoroltak, de emellett stratégiai, világpolitikai jelentőségük, ásványkincseik, iparosítási folyamataik, olcsó, bőséges munkaerejük is nyilvánvalóan nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 70-es évekre — a sajátos helyzetben levő közel-keleti országokat figyelmen kívül hagyva — a térség a világgazdaság leggyorsabban növekvő régiója lett. A szóban forgó országok fejlettségi szintjéből, gazdaságföldrajzi adottságaiból következően az intrare- gionális együttműködésnek lényegében csak kétirányú fejlődését figyelhettük meg: a Japán és a többi ország közötti (oda-vissza irányú) érdekviszonyok elmélyülését, bár az egyéb relációk között is volt — ugyan jóval szerényebb — kapcsolatélénkülés. Minthogy az utolsó húsz évben Japán 2,5—3-szorosára növelte világkereskedelmi részesedését, a többi csendes-óceáni országnak Japánhoz való „asszimilálódása”, s persze függőségének növekedése következett be, hiszen ezen országok világkereskedelmi súlya — egy eleinte csökkenő, majd 1970-től növekvő tendencia eredményeként — végül is változatlan maradt. Egyébként is, míg Japán kivitelében és behozatalában az összes többi általunk vizsgált ország együttes részaránya volt 20—25% körüli, a csendesóceáni országok külkereskedelmi forgalmában a magas japán részesedések egyetlen országtól való nagy mérvű függésre utaltak. A gazdasági kapcsolatok aszimmetriájának talán leglátványosabb bizonyítéka a tőkemozgások — egyébként érthető, a fejlettségbeli különbségből adódó — egyirányúsága. A térségben csupán az Egyesült Államok kumulált tőkebefektetései haladták meg Japánéit, s napjaink legjelentősebb tőkeexportőrjei közül Japán összes külföldi tőkebefektetésein belül volt a legnagyobb (33,8%) a térség súlya. 41
