Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - Hernádi András: Új fejlődési szakasz a Japán gazdaságban
piacaihoz és szállításaihoz, míg Japán súlya az egyébként is kevésbé külkereskedelemérzékeny USA forgalmában jóval kisebb. Az új fejlődési szakaszra való áttérést megelőző tíz év forgalmi adatai arról tanúskodnak, hogy a japánok — ipari és külkereskedelmi struktúrafejlesztéseiknek megfelelően — szinte „kicserélték” legfontosabb exportcikkeiket, és a struktúraváltást részben az amerikai piacra támaszkodva hajtották végre. Eközben — bár csökkenő arányban — továbbra is nagyban éltek az Egyesült Államok nyersanyag- és élelmiszerszállításaival. A 70-es évek szakaszváltási kényszere a bilaterális kapcsolatok vonatkozásában is érzékelhető volt: a két ország közötti viszony éppen ezekben az években vált feszültté mind a politika, mind pedig a gazdaság szférájában. A Kína felé tett igen határozott, Japánt szinte meglepő „nyitás” az amerikai külpolitika váltásának egyik fontos mozzanata volt. Az USA-ra túlzott terheket rovó bipoláris szemléletről ekkor tértek át az ún. multipoláris szemléletre. Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy a Nixon-éra utolsó részében, majd pedig a Ford elnöksége alatt megjelent számos külpolitikai elemzés már annak esélyeit is latolgatta — és mint nemkívánatos perspektívát, elkerülendőnek is ítélte —, hogy Japán egyre inkább „elhidegül” majd az Egyesült Államoktól, és komolyan veszi az ötpólusú világfelfogást: mind a négy kívülállóval azonos jó viszony kialakítására törekszik. A kissingeri diplomácia — „sikerei” mellett — ugyanis olyan mellékhatással is járt, hogy a szövetségesek és az ellenfelek közötti, korábban éles választóvonalat — valamennyiüket vetélytársnak tekintve — homályossá tette. így azután a Ford- kormányzat, és maga Kissinger is, később már szükségesnek látta a szövetségesek megnyugtatását. Az „Űj Atlanti Charta” 1973-ban felvetett gondolata, a partnerekkel történő előzetes konzultációk rendszeresebbé tétele stb. ezt kívánta kifejezni. A jelenlegi Carter-kormányzat már egy hárompólusú világpolitikai (és világgazdasági) felfogással indult, amely természetesen ugyanúgy számolt a „leválasztott” két pólus, a Szovjetunió és Kína világpolitikai (és részben világgazdasági) súlyával, de nyomatékot adott a tőkés világ három vezető egysége, az USA, a Közös Piac és Japán közötti harmonikus együttműködésnek. Ez a szemlélet egyrészt a tőkés gazdasági rendszer válsága elkerülésének szükségességéből indult ki, és a világgazdasági recesszióból megerősödve kikerült országokra (USA, Japán, NSZK) támaszkodva akarta biztosítani a tartós megélénkülést, másrészt viszont politikai oldalról is szorgalmazta az erősebb együttműködést a tőkés világ vezető hatalmai között. A gazdaság szférájában a feszültségeket olyan, sokszor idézett események jelezték, mint az 1971 augusztusában hozott amerikai gazdaságpolitikai intézkedések (többek közt a 10%-os import-pótvám bevezetése), vagy a japánokra rákényszerített „önkéntes” textilexport-korlátozás (melyet más termékek hasonlóan „önkéntes” exportkorlátozásai követtek). A dömpingvádak, Japánnak egyes nemzetközi fórumokon „fekete bárányként” való kezelése, a dollár „megengedett” leértékelődése is az amerikai—japán kap - csolatok feszültté válásáról tanúskodott. A 70-es évek elején a japán külkereskedelem fő relációjában is érezhetővé vált a szakaszváltás szükségessége: nem lehetett a japán kivitel egyharmadát továbbra is az USA-ban értékesíteni, a behozatalban viszont — a japánok függetlenedési-diverzifikációs törekvései miatt, majd pedig a négyszeresre 40
