Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - Hernádi András: Új fejlődési szakasz a Japán gazdaságban
beruházási ráták, a külföldi technológiák átvétele révén kifejlesztett, valamint a japán szakértelmet, adaptációs és továbbfejlesztő készséget jól kamatoztató és a világpiaci igényekre érzékenyen reagáló árucsoportok előtérbe kerülése. E termékek közös jellemzője, hogy nem az ún. első generációs technikára épülnek — ezekben még ma is vitathatatlan az Egyesült Államok világviszonylatban meglevő fölénye. Gyártásuk és így exportjuk is csak nagy szériákban gazdaságos, tehát a nagy hazai piac kifejlesztésüknek vagy előfeltétele, vagy megnyugtató háttere. Termelésük egyaránt igényli a bő tőke- ellátottságot és a szakképzett munkaerőt. A japán kivitel szerkezeti összetételének alakulásában egymás mellett két, tulajdonképpen ellentétes jelenséget figyelhettünk meg. Miközben bizonyos termékeknél a korábbi erős koncentráció-versenyképesség megtartására vagy esetleg növelésére is törekszenek, újabb áruk bevonásával kívánják szélesíteni az időközben lemaradó termékek miatt máskülönben beszűkülő exportvertikumot. Ez a törekvés azért lényeges eleme a japán exportstratégiának, mert a világgazdaságban mind termelő, mind pedig kiviteli potenciálja alapján jelentős súlyt képviselő ország nem követheti a kis országok kevesebb termékre összpontosító exportpolitikáját. Ha a gazdaság élelmiszerek, nyersanyagok és ásványi fűtőanyagok tekintetében fennálló nagymérvű importfüggőségét vizsgáljuk, akár az importnak a hazai felhasználásához viszonyított súlya, akár a vizsgált termékek japán importjának a teljes OECD- importon belüli részaránya, akár pedig a behozatalnak a legfontosabb (három-három) szállítókra való koncentráltsága alapján, valamennyi tekintetben lényegében a függőség fokozódását tapasztaljuk. Japán stratégiája ebben a helyzetben nyilvánvalóan két irányt követ(het): egyfelől arra törekszik, hogy áruimportja és tőkeexportja révén szaporítsa nyersanyagforrásait, importpiacait, hosszú lejáratú megállapodásokkal növelje ellátásának biztonságát. Másfelől viszont arra, hogy a gazdaság fajlagos nyersanyag-felhasználását szerkezeti változtatásokkal csökkentse, a hagyományos energiahordozókkal takarékoskodjék, ezek biztonsági tartalékait növelje, az újfajta energiatermelési módozatok fejlesztését gyorsítsa. Úgy tűnik, hogy az élelmiszer-ellátottság kérdésében még nem alakult ki egységes stratégia: egymás mellett érvényesül a nagyobb önellátásra való törekvés, illetve az import versenye révén a hazai termelés hatékonyságának, strukturális fejlődésének ösztönzése. A japán—amerikai kapcsolatok — mind politikai, mind gazdasági téren — elsőrendű szerepet játszottak Japán háború utáni fejlődése szempontjából. Japán az Egyesült Államok első számú ázsiai szövetségese, amelyre a 70-es években —- az USA viszonylagos ázsiai „visszavonulását” követően — növekvő katonai és gazdasági terhek hárulnak. Ezt tükrözik Japánnak az ebben az időszakban megnövekedett katonai kiadásai és gazdasági „segélyei”. Ugyanakkor viszont az USA fenntartja a két ország közötti biztonsági szerződésben rögzített, Japán nukleáris „védelmére” vonatkozó kötelezettségvállalását, ami a japán gazdaság és belpolitikai stabilitás szempontjából még mindig jelentős megtakarításnak, illetve „megoldásnak” számít. A két ország közötti kereskedelmi forgalom adatai alapján megállapíthatjuk, hogy akár az árucsere egészét, akár bizonyos termékek forgalmát nézzük, Japán igen szorosan kötődik az Egyesült Államok 39
