Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Sz. Kiss Csaba: Az Ausztrál külpolitika változásának fő iránya
A volt anyaországhoz fűződő kötelékek fenntartásában megnyilvánuló konzervativizmus az ausztrál külpolitikának is évtizedekig meghatározó vonása volt. A második világháborúig a volt brit domíniumok közül Ausztrália ragaszkodott a leghűségesebben a „birodalom diplomáciai egységének” elvéhez. Kanadától, Írországtól, a Dél-afrikai Uniótól eltérően külügyének vitelét csaknem teljesen átengedte Nagy-Britanniának. Csak 1939-ben hozta létre első követségét a birodalmi kereteken kívül — Washingtonban.2 Azt a szemléletet, amely szerint a világ forrongó térségeitől, forgalmas kereskedelmi útvonalaitól távol fekvő kontinens népe a hatalmas, ritkán lakott térségek meghódítására összpontosíthatja energiáit, és nemigen kell törődnie a külvilággal, megrendítették a második világháború realitásai. Nagy-Britannia a Japántól elszenvedett sorozatos délkelet-ázsiai vereségek után képtelennek bizonyult Ausztrália megvédelmezésére. Winston Churchill még az afrikai hadszíntéren harcoló ausztrál kontingensek hazaküldésére sem volt hajlandó. Súlyos csapás volt ez az ausztrál vezető körökre, amelyek a koronához való hűséget, az érte hozott áldozatokat „biztosítási szerződésnek” tekintették: hozzájárulásaik ellentételeként kritikus helyzetben számítottak patrónusuk — elsősorban az angol flotta — erejére. A Japánnal szemben 1942—1943-ban védtelenül maradt ország akkori miniszterelnöke drámai szavakkal jelentette be, hogy „Ausztrália a jövőben Amerikára tekint”. Ez természetesen nem jelentette a brit orientáció végét. Nagy-Britannia 1966—67-ig az ország legfontosabb kereskedelmi partnere maradt, és az Ausztráliába irányuló tőkekivitelben a hetvenes évek elején is vezető helyen állt.3 Ausztrália a brit nemzetközösségi kapcsolatokat is nagy figyelemmel kezelte az 1960-as évek közepéig, és nosztalgiával vette tudomásul elkerülhetetlen lazulásukat. A „biztosítási kötvény” új letéteményese azonban az Egyesült Államok lett. Az új patrónussal való viszony már a háború alatt sem volt zavartalan. Az amerikai politikai és katonai vezetés nem vette figyelembe az ausztrál és az új-zélandi igényeket, nem konzultált kisebb szövetségeseivel az őket érintő kérdésekben. Az Ausztrália és Üj-Zéland fokozott együttműködését előirányzó 1944-es „canberrai paktum” a két ország szövetségeseikkel szembeni pozícióit kívánta megerősíteni, különös tekintettel a háború utáni rendezésre. (Azóta is nagymértékben összehangolják nemzetközi fellépéseiket, katonapolitikájukat, gazdasági érdekeiket. 1966-ban szabadkereskedelmi szerződést írtak alá, melyet 1976-ban újabb tíz évre meghosszabbítottak.) Az 1941—1949 között kormányzó Ausztráliai Munkáspárt ambiciózus, aktív külügyminiszterének, H. V. Evattnek próbálkozásai, hogy Ausztráliát elfogadtassa „közép- hatalomnak”, mely a nagyhatalmakkal „egyenrangú résztvevőként” jelentős felelősséget tud vállalni a lényeges nemzetközi kérdések megoldásában, nem jártak sikerrel. A japán békeszerződés, a csendes-óceáni szigetek és támaszpontok hovatartozása ügyében az ausztrál uralkodó körök kénytelenek voltak alárendelni érdekeiket az amerikai elképzeléseknek. A teljes mértékben független, autonóm külpolitika megteremtésének célkitűzése illuzórikus volt. Ausztrália számára csupán jó két évtizeddel később kezdtek érlelődni a „középhatalmi státus” bizonyos feltételei. Az ötvenes évek elején az ország az amerikai imperializmus globális hatalmi poli33
