Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Szirtes I. János: Az NSZK nyugati politikája
keresendő. Európán elsősorban Nyugat-Európa értendő, amelyet a politikai egyesülés már nagyhatalmi kategóriába emelne. Ily módon „az NSZK középhatalom, de az európai egyesülés által nagyhatalommá válhat”.18 Mivel azonban az EGK politikai egyesítése — nem utolsósorban az NSZK ismert hatalompolitikai ambíciói miatt — lassú folyamatnak ígérkezik, az NSZK gazdasági ereje még nem válik automatikusan politikai befolyássá. Addig is a célnak megfelelő önálló politikát kell folytatni, „és nem kell félnünk attól a vádtól, hogy a székek közé ülünk. Nem a székek közé ülünk, hanem a saját székünkre !”16 Az új és nyílt nyugati koncepció kialakítása, realizálásának megkezdése előtt azonban meg kellett oldani két kérdést. Egyrészt végre kellett hajtani az imperializmus globális stratégiájához való alkalmazkodást, amely az ötvenes évek vége óta késett, másrészt ezzel összefüggésben radikálisan meg kellett változtatni a keleti politika taktikáját. Az „új keleti politika” — sajátos módon — eleget tett mindkét követelménynek. A külpolitikai koncepció taktikai átértékelése során — a korábbi korszakhoz hasonlóan — a nyugati politika maradt az NSZK külkapcsolatainak legfontosabb területe. A folyamatosság nemcsak fontosságára, hanem hosszú távú célkitűzésére is vonatkozott. A folyamatosság azonban nem terjedt ki a középtávú célokra, amelyek adott esetben a hosszú távú célkitűzés megvalósításának beláthatatlanul távoli időpontja miatt súlyosan nyomtak a latban. A középtávú célkitűzések voltaképpen domináló szerephez jutottak, de mivel a parlamenti pártok külpolitikai vitáiban a kérdés periférikus jelentőségű maradt, az egyébként jelentős változás észrevétlenül ment végbe. Míg az NSZK nyugati politikai érdekei Adenauer kancellársága idején világosan kirajzolódtak, és a kitűzött célnak — a mozgásszabadság visszaszerzésének — az ország vezető körei még nemzeti érdekeiket is alárendelték, az új koncepció megváltoztatta ezt a helyzetet. Az ötvenes évek során az NSZK politikai előnyeinek egy részét nem külpolitikájával, hanem gazdasági áldozatokkal váltotta meg, és görcsösen fáradozott azon, hogy minden nagy nyugati partnerével lehetőleg problémamentes kapcsolatokat építsen ki. Az új koncepció itt is változást hozott. „Meg kell szoknunk — fejtette ki W. Scheel —, hogy nem lehetünk mindenkinek kebelbarátai. .. Azt a külpolitikai túlérzékenységet, amely nálunk és velünk szemben érthető volt, normális kül- és belföldi reagálásformának kell felváltania.”17 Az említett változás alapjában véve természetes folyamat, hiszen az NSZK valójában csak ugyanazokat a jogokat érvényesítette, amelyekkel partnerei is éltek. Ám ez a változás a nyugati politika szempontjából mégis alapvető jelentőségű, mivel Nyugat-Né- metország ezzel elindult azon az úton, hogy a saját tömbjén belül külpolitikai objektumból egyre inkább szubjektummá váljék. Az NSZK gazdaságilag nagyhatalom, és ez politikai súlya szempontjából nem mellékes. Ennek tudatában saját érdekeinek hangsú- lyozottabb és nyíltabb képviseletével nagymértékben elősegítette, hogy megkezdődjék a nyugati tömb vezető országai politikai befolyásának felülvizsgálata. A felülvizsgálat csupán az NSZK javára — és természetesen a többiek kárára — mehetett végbe. Megindult tehát egy olyan, alig észrevehető politikai folyamat, amely nyilván még hosszú ideig tart majd és objektíve a Nyugat hatalmi struktúrájának jelentős átrendeződéséhez vezethet. 25
