Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Tolnai László: A katonai enyhülés problémái Európában
A szocialista országok abból indultak ki, hogy kontinensünkön, illetve annak központi térségében a katonai erőviszonyok megközelítően azonosak. Az egyenlő biztonság, a kölcsönösség és az egyenlőség elve alapján kialakított megállapodásoknak is ezt kell kifejezniük. Ezért azt javasolták, hogy a Közép-Európában történelmileg kialakult erőviszonyok ne változzanak, ugyanakkor a fegyveres szembenállás mértéke csökkenjen. Ezt a célt szolgálta a kijelölt térségben levő külföldi és nemzeti fegyveres erők, valamint fegyverzetek fokozatos csökkentése, amely a szárazföldi csapatokon kívül kiterjed a légierőre és az atomeszközökkel felszerelt egységekre is. Hasonló megfontolásokon alapult az egyenlő mennyiségű, illetve egyenlő százalékú csökkentésre vonatkozó javaslat is. Ezzel elérhetővé vált, hogy a nagyobb haderővel rendelkező állomok nagyobb, a kisebb haderővel rendelkezők kisebb mértékben csökkentsék katonai erőiket, amely párhuzamos csökkentés esetén nem módosítaná egyoldalúan a katonai erőviszonyokat, de csökkentené a katonai szembenállás mértékét. A NATO alapkoncepciója egyrészt aszimmetrikus csökkentésre törekedett, s már a NATO javára megváltoztatta volna az erőviszonyokat. Másrészt kizárta a csökkentésből a felszerelést és a fegyverzetet, figyelmen kívül hagyta a légierőt és a harcászati atomfegyvereket, ami ugyancsak egyoldalú előnyöket jelentett volna. További eltérést mutatott a szocialista országok javaslatától a kétszakaszosság, illetve ezen belül a csökkentésben részt vevők önkényes megválasztása, az egyes szakaszok egymáshoz viszonyított időpontjának tisztázatlansága, végül a tömbmegközelítést elősegítő „közös plafon” teóriája. A módosító javaslatok némi közeledést mutattak egymás álláspontjához. A szocialista országok magukévá tették a NATO-államoknak azt a kívánságát, hogy elsőként a Szovjetunió és az Egyesült Államok csökkentse csapatait, s a többi résztvevő csak azután tegyen hasonló lépéseket. Az Egyesült Államok ezzel szemben — egyszeri alkalomra — a szárazföldi csapatokon kívül bevonta a csökkentésbe a légierőt, a fegyverzetet és az atomfegyvereket is. A tárgyalások eredményes folytatását kívánta elősegíteni a Varsói Szerződés tagállamainak az a döntése, hogy a NATO kérésére —, bár azt még nem tartották időszerűnek — a kompromisszumos javaslatokon kívül, az 1976. január 1-i állapotnak megfelelően közlik a térségben állomásozó csapataik hivatalos számadatait. A NATO csaknem fél év múlva válaszolt érdemben erre a lépésre. A beterjesztések alapján kiderült, hogy a NATO fegyveres erőinek összlétszáma Közép-Európában 921 ezer, a Varsói Szerződésé pedig 987 ezer fő; a szárazföldi csapatok létszáma a NATO tagállamoknál 731 ezer, a Varsói Szerződés tagállamainál pedig 805 ezer fő. A NATO azonban nem vette figyelembe az NSZK-ban állomásozó francia csapatokat, holott azok a két szövetségi rendszer közötti háború esetén a NATO kötelékében harcolnának. így a Közép-Európában állomásozó 60 ezer főnyi francia erőkkel együtt a NATO szárazföldi erőkben mindössze 2 százalékos létszámhiányt tud kimutatni a Varsói Szerződéssel szemben. Ettől kezdve — mint várható volt — a vita középpontjába a számadatok pontosítása került. A NATO-delegátusok ugyanis azt bizonygatták, hogy a Varsósi Szerződés által 83