Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Szirtes I. János: Az NSZK nyugati politikája
A nyugati politika második szakasza: a politikai befolyás alapjainak megteremtése Az ötvenes évek során az NSZK — némi megszorítással — elérte megalakulásakor kitűzött fő célját: a nyugati tömbön belüli politikai egyenjogúságot. A hatvanas évek elején a politikai egyenjogúság kiegészült Nyugat-Európa legerősebb gazdasági potenciáljával, ami az évtized végére az életszínvonal mellett a gazdasági stabilitásban is kifejeződött. Az NSZK ádépte a gazdasági nagyhatalmi státus küszöbét. A politikai egyenjogúság és a gazdasági hatalom azonban nem hozta meg automatikusan Nyugaton azt a „megfelelő” politikai befolyást, amelyet a nyugatnémet uralkodó körök remélték. Ez az ellentmondás fejeződött ki abban az állításban, hogy az NSZK gazdaságilag óriás, politikailag pedig törpe. Az ellentmondás kétségtelenül fennállt. Fenntartásához objektív oka, a második világháború következményi mellett hozzájárult az NSZK politikájának „germanocentrikussága” és a világpolitikai helyzet figyelmen kívül hagyása. Ha ugyanis az NSZK megalakulása utáni külpolitikáját vizsgáljuk, úgy kinyilvánított és tényleges célja, a politikai mozgásszabadság visszaszerzése világosan kirajzolódik. Ez a cél nagy vonalakban megvalósult, ám új célok deklarálására nem került sor, és a korábbi koncepcionális rendszer is érvényben maradt. Az NSZK eszerint egyrészt továbbra is provizóriumnak tekintette magát, holott időközben világossá vált, hogy az,,átmeneti állapot” akitűzött cél,a kapitalista,,Nagy-Németország” megteremtése érdekében már nem oldható fel. Másrészt, míg továbbra is hangoztatták, hogy az ország „tranzitórium” a Nyugat-európai Unió felé, bebizonyosodott, hogy a cél megvalósítása beláthatatlanul hosszú időt vesz igénybe. Az NSZK külpolitikai koncepciója a provizórium- és tranzitórium-jellegre épült. Ez a kiindulópont megakadályozta az NSZK külpolitikai koncepciójának időszerű megváltoztatását még abban az időben is, amikor az elmélet már ellentétben állt az Egyesült Államok J. F. Kennedy óta folyamatosan módosuló politikájával. Az NSZK uralkodó köreiben ezért a hatvanas években, a külpolitikai alapkoncepció érintetlenül hagyása mellett hozzáláttak egy újabb elképzelés kialakításához. A módosítás, amely az Adenauer nevéhez fűződő külpolitika első nagyméretű taktikai átalakítását eredményezte, hosszú időre megszabta az NSZK külpolitikájának vonalvezetését. Ezt a módosítást az irodalom általában „új keleti politikának” nevezi és Willy Brandt nevéhez köti. A változás valóban a keleti politikában volt a legérzékelhetőbb, de legalább ilyen fontos volt a nyugati politika vonatkozásában végrehajtott módosítás is. Az utóbbi kevésbé volt látványos, mert nem szerepelt a pártok közötti vitatémák listáján. Az NSZK külpolitikájának taktikai módosítása abból a felismerésből indult ki, hogy ez az ország „lakossága, gazdasági és politikai potenciálja alapján elsőrendű erő Európában”11 és „az USA után a NATO-n belül gazdaságilag és katonailag a második legerősebb hatalom”.12 Ennek ellenére nincs esélye arra, hogy nagyhatalommá váljék, és legjobb esetben is csupán középhatalmi helyet foglalhat el. „Középhatalmak azonban nem csinálnak világpolitikát”,13 az NSZK „központi feladata ezért Európán belül”14 24
