Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Szirtes I. János: Az NSZK nyugati politikája
A háború utáni helyzetben a nyugatnémet nemzeti fegyverkezésre nem volt lehetőség, ezért a bonni kormány a nyugati integráción belül (Európai Védelmi Közösség, Nyugateurópai Unió, majd a NATO) törekedett célja elérésére. A törekvéshez kedvező körülményt biztosított a hidegháborús helyzet, amelyben a nyugati szövetségesek nem akartak lemondani a „keleti harci tapasztalatokkal” rendelkező, újjáélesztett Wehrmacht-poten- ciálról. Másodszor: a hidegháború korszakában az NSZK politikájára állandóan hatott az a nyugatnémet félelem, hogy a volt szövetségesek Nyugat-Németország kárára egyeznek meg, így az ország elszigetelődik és szigorú ellenőrzés alá kerül. Ez a „mániákus félelem”9 ösztönözte az újrafelfegyverzést, amelynek segítségével Bonn olyan pozícióba kívánt jutni, amelyben mint aktív világpolitikai tényező, megelőzheti az érdekei elleni lépéseket. Harmadszor: a hidegháború körülményei között az újrafelfegyverzés — amely formálisan teljes egészében a nyugati szövetségi rendszerbe integrálódott, hiszen a Bun- deswehrnek az összes többi NATO-tagállamtól eltérően, hivatalosan mind a mai napig nincs nyugatnémet vezérkara — hozzájárult a nyugati politikai stratégia, a feltartóztatás koncepciójának erősítéséhez, anélkül hogy látszólag komoly bonni előnyökkel járt volna. Valójában azonban az újrafelfegyverkezés nemcsak nagyobb önállóságot biztosított az NSZK számára, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy hosszú távon — éppen a keleti politikában tanúsított militarista álláspontból adódóan — erősítse helyzetét. Negyedszer: az újrafelfegyverzés külpolitikai előnyei mellett szükséges megemlíteni a belpolitikai hatást is. Segítségével elmélyítették az antikommunizmust, ezzel Adenaue- réknak kedvezőbb lehetőségük nyílt arra, hogy kikapcsolják belpolitikai ellenfeleiket — a kommunistákat, a „fegyverkezés nélkülem” mozgalom résztvevőit és nem utolsósorban az SPD-t — a politikai életből. A nyugati politika, elsősorban annak két domináló mozzanata, a nyugat-európai politikai egyesülés és az újrafegyverkezés, kimagasló helyet foglalt el az NSZK külpolitikájában. Érthető, hiszen ezek segítségével kívánták elérni a távolabbi célokhoz szükséges kiindulópontot, a lehető legnagyobb önállóságot. Ez a nyugati politika azonban nem érhette volna el célját, ha az NSZK uralkodó körei — hagyományosan durva antikom- munizmusukra építve — nem alkalmaztak volna szándékaik eléréséhez még egy emelőt: a keleti politikát. A keleti politika — a későbbiektől eltérően — ebben az időszakban kizárólag az önállóság visszaszerzésének szolgálatában állt, és így a nyugati politika eszközévé lett. Az NSZK külpolitikájának e két különböző oldalát szerves egésszé kovácsolta össze. Ezt az eszközt azért tudták a nyugatnémet uralkodó körök alkalmazni, mert összhangban állt a tőkés stratégiával. A keleti politika és megjelenési formája, a „Németország-politika” így az NSZK nyugati politikai célkitűzésein kívül az adott hidegháborús helyzetben gyökerezett. A nyugati politika első fázisának eredményei ellentmondásosak, mivel még azok a területek is, ahol látszólag teljesültek a kívánt célok, komoly problémákkal terhelődtek. így volt ez a nyugatnémet külpolitika fő céljával, a „cselekvőképessé válás” és az „egyenjogúvá válás” kérdésével is. Tény, hogy az NSZK meglepően rövid idő alatt 22
