Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
szert már az újjáépítés időszakában. A későbbiekben ezt a közvetlen beavatkozást az amerikai monopóliumok tőkeexportja váltotta fel, nem kevésbé hatékony formában. Az ötvenes évek második felétől az amerikai—nyugatnémet viszony kezdett bonyolultabbá válni. Eltérések mutatkoztak a NATO funkciójának megítélésében, az atom- fegyverekkel való ellátást illetően, de a kelet—nyugati hidegháborús konfliktus jövőjével kapcsolatban is. Az Egyesült Államok — elsősorban a Kennedy-évek során — a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatának némi értékelésére kényszerült, és ezzel ellentétbe került az adenaueriNSZK-val, amely minden kelet—nyugati közeledés előfeltételének a „német kérdés” megoldását tekintette. Az USA számára ugyanakkor — bár az NSZK iránti elkötelezettségét számos esetben látványosan demonstrálta — valójában már a szovjet—amerikai viszony vált elsőrendűvé. Az NSZK merev „Németország-politiká- ja” egyre inkább sértette nemcsak az amerikai, hanem a többi nyugat-európai ország érdekeit is. Bár az amerikai magatartással való nyugatnémet elégedetlenség jelentősen hozzájárult az 1963. évi, a szorosabb politikai együttműködés szempontjából már megkésett francia—nyugatnémet szerződéshez, ennek leglényegesebb megállapodásait éppen a nagymértékben eltérő francia és nyugatnémet „Európa-politika” miatt sosem lehetett végrehajtani. Első látásra furcsának tűnik, hogy amikor első ízben jelentkeztek nagyobb ellentétek a „speciális viszony” két szereplője között, éppen akkor nőtt meg az NSZK fontossága az USA számára. Bár az NSZK alternatíva-keresése kudarcot vallott, nem volt teljesen eredménytelen. Az időközben megerősödött nyugatnémet gazdaság eredményei és az EGK első, vámlebontási szakaszának kétségtelen sikerei elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy az USA-t az addigi „hegemoniális viselkedés” enyhítésére késztessék. Morgan szerint azonban az NSZK ezt a számára kedvező helyzetet nem tudta konszolidálni: Erhard egyértelműen elkötelezte magát az USA mellett, és ez — a gazdasági válság mellett — nem kismértékben járult hozzá bukásához és az uniópártok belpolitikai egyeduralmának megtöréséhez.7 Az atlanti szolidaritás hangsúlyozása, az USA koreai, vietnami és dominikai agressziójának nyílt támogatása, a jelentős katonai felszerelésvásárlások nem fizetődtek ki: a multilaterális atomerő — természetesen nyugatnémet részvétellel — nem jött létre (sőt, akkor írták alá a szovjet és amerikai delegátusok az első atom- stop-szerződést), a meg-megújuló, de saját árnyékukon túllépni képtelen „újra-egyesíté- si” kísérletek pedig többnyire már az első lépcsőfokon az amerikaiak kemény előfeltételeibe ütköztek. (Ezek lényege a „német kérdésnek” a világpolitikai összefüggésekbe, elsősorban a szovjet—amerikai kapcsolatok rendszerébe való beágyazása, az utóbbiaknak való alárendelése volt.) Az NSZK elszigetelődésének megszüntetésére a „keleti politika” vállalkozott. Ez azonban — egyes amerikai vélemények szerint — újabb terhet jelentett az USA—NSZK kapcsolatokban. Amíg a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a hatvanas évek elején megkezdődött tárgyalások Adenauert nyugtalanították és az NSZK akkori vezetőiben erősítették a nyugatnémet érdekek feláldozásának vízióját, a Brandt nevével fémjelzett „keleti politika” gyors előrehaladása — a folyamatos tájékoztatás ellenére — egyes amerikai köröket kezdett nyugtalanítani, és tudatosította az amerikai hegemónia csők-