Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
kenését. E politikai fejlemény mellett az 1967 után sokasodó tőkés világgazdasági problémák, mindenekelőtt a nemzetközi monetáris rendszer meg-megújuló válságai, az amerikai fizetési mérleg deficitjének fokozódása és a nyugatnémet márka kiemelkedése a tőkés valuták sorából ugyancsak a hegemón szerep továbbvitelének nehézségeire utalt. Egyúttal kiéleződött a valamilyen formában mindig meglevő, de a többoldalú egyenlőtlenség miatt hosszú ideig lappangó ellentmondás az NSZK biztonsági-katonai és gazdasági jelentősége között az amerikai—nyugatnémet „speciális viszonyon” belül. Ez az ellentmondás 1971, különösen pedig 1973 után már egyértelműbben kimutatható, ami nagyrészt a hetvenes években bekövetkezett tőkés világgazdasági változásoknak tudható be. Az új helyzet részletesebb vizsgálata előtt azonban célszerű kitérni e két meghatározó elem sajátos fejlődési folyamatára. A „speciális viszony” módosuló tartópillérei Katonai-biztonsági vonatkozásban az USA és az NSZK kapcsolatát alá-fölérendeltségi viszony jellemzi. Bár az Európában állomásozó amerikai katonák NSZK-beli hányada a hetvenes évek elején valamelyest csökkent, ezek 60%-a még Így is itt található. A NATO-ba integrált nyugatnémet haderő ugyancsak egyértelmű amerikai ellenőrzés alatt áll. Az NSZK —, amelyet többen a „hidegháború gyermekének” tartanak — mindig is alapvető szerepet játszott az amerikaiak európai politikájában. Az egyenlőtlen viszony — amit a hibás adenaueri „Németország—politika” csak elmélyített — többször vezetett alkalmazkodási nehézségekhez és ebből eredő nézeteltérésekhez. Az NSZK saját érdekeit félretéve volt kénytelen alkalmazkodni a változó amerikai elképzelésekhez. Mivel az NSZK vezetői az ország biztonságát továbbra is az amerikai csapatok és atomfegyverek jelenlétének függvényében mérik, az egyenlőtlen szerep ezen az igen fontos területen a hetvenes években is fennmaradt. Bár az NSZK esetenként nem szívesen játssza ezt a szerepet, aligha tudja e bűvös kört áttörni, amíg biztonsági koncepciója nem változik meg. Jól mutatja ezt az 1958-as, majd az 1973-as ellentét az USA-val. 1958-ban, az iraki forradalom hírének hallatára az USA katonai gépeket és csapatokat indított nyugatnémetországi légibázisairól a közel-keleti térségbe. Adenauer ugyan tiltakozott, hogy mindez megkérdezése nélkül történt, lényegében azonban az ameiikai lépéseket nem volt képes megakadályozni. 1973-ban szinte pontosan megismétlődött a 15 évvel korábbi helyzet. Most az arab—izraeli konfliktus késztette az USA-t arra, hogy riadókészültségbe helyezze valamennyi nyugat-európai atomtámaszpontját. Az NSZK — mint a közel-keleti olajtól nagymértékben függő ország, amely számára az arab és az izraeli álláspont közötti lavírozás a történelmi hagyaték miatt szomszédaiénál is nehezebb — a konfliktus első napjaiban semleges álláspontot foglalt el. Ez annyit jelentett, hogy a nyugatnémet kormány egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy amerikai csapatok használják a nyugatnémet repülőtereket. Mikor azonban az USA a fegyverszüneti egyezmény létrejötte után változatlanul szállított hadianyagot Izraelnek az NSZK-ból, a nyugatnémet kormány tiltakozó jegyzékben követelte a szállítások leállítását. Erre Hillen27
