Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
messze állt az északnyugat-európai tőkés liberalizmustól, amely a világtengerek és a gyarmatok nagy része feletti uralomra épült. A liberális elképzelés hosszú ideig a befolyásos nyugatnémet gazdasági körök ellenkezésével, mintegy külső kényszerként érvényesült az NSZK-ban. Ezt igazolja, hogy olyan neves gazdaságpolitikusok, mint Baade, még az ötvenes évek elején is az NSZK „kiárusítását” vélték felfedezni az amerikai modell átvételében. A freiburgi neoliberális közgazdasági iskola (Röpke, Eucken, Müller-Armack és Erhard) tézisei csak hathatós amerikai támogatással válhattak a gyakorlati gazdaság- politika tartóoszlopaivá. Az amerikai modell a gazdasági értékrenden keresztül aztán elárasztotta a nyugatnémet műszaki és kulturális életet, az üzletvezetést, a reklámot, a tömegkommunikációt. Valamennyi nyugat-európai országgal összehasonlítva ezért az NSZK tűnik a leginkább „amerikanizáltnak.” E folyamat gyakorlatilag a háború befejezésének pillanatában megindult, a közvetlen ellenőrzés négy éve alatt gyökeret eresztett, és a „hegemonális viszonyként” jellemzett rákövetkező másfél évtizedben (kb. a hatvanas évek közepéig) egyértelműen megszilárdult. 1945-ben a megszállt Németország amerikai főparancsnoka kijelentette, hogy egyetlen lépést sem szabad tenni, ami a német gazdaság megerősödéséhez vezetne. Kivételt az éhínség, a politikai nyugtalanság és a járványok leküzdésére bevetett eszközök jelenthetnek. Valójában épp ez a „kisajtó” tette lehetővé a nyugati szektorok gazdasági „rehabilitálását”. 1949-ig az amerikai élelmiszer-, műtrágya- és vetőmagszállítások összege 1,52 milliárd dollárt tett ki. A döntő változást azonban a hidegháborús politika jelentette 1946 —47-től. Akárcsak az első világháború után, az amerikai kormány ekkor is úgy gondolkodott, hogy Nyugat-Európa beillesztése az amerikai elképzelésekbe csak a német gazdaság talpraállításával képzelhető el. Ezt a Szovjetunió és a fiatal szocialista országok elleni frontképzés, valamint az egyes nyugat-európai országokban a háború utáni kibontakozó baloldali mozgalmak elleni fellépés egyaránt indokolta. 1948-ban az NSZK már egyenrangú tagként vett részt a tőkés nemzetközi kereskedelem fellendítésére alapított OEEC (a mai OECD elődje) első tanácskozásán, tevékeny szereplőjévé vált a nyugat-európai — és akkor még alapvetően amerikai érdekeket szolgáló — integrációs törekvéseknek. Az amerikai elképzelések változását legszemléletesebben az NSZK-nak folyósított segélyek tükrözik. Bár a nyugatnémet gazdaság megerősödésében általában a Marshall-segélynek tulajdonítanak nagy fontosságot — olyany- nyira, hogy egyesek például Knapp, e segélyt „egy darab merészen kalkulált Német- ország-politikaként” értékelik.6 —, valóban a döntő lökést az 1946 és 1949 között folyósított ún. GARIOA-segély jelentette. Ennek összege meghaladta a Marshall-segélyét, és folyósítása közvetlenül az USA hadügyminisztériumának és a megszállt területek amerikai katonai kormányzatának elképzelései szerint történt. A GARIOA-terv keretében 1,6 milliárd dollár, a Marshal-terv keretében 1389 millió dollár, összesen tehát 1952-ig mintegy 3 milliárd dollár áramlott az NSZK-ba. E segélyek két vonatkozásban is elősegítették az amerikai gazdasági elképzelések megvalósulását: egyrészt amerikai áru- szállításokhoz kapcsolódtak, másrészt az USA a pénz ellenőrzött felhasználásával eredményesen befolyásolta az NSZK-ban kialakuló gazdasági struktúrát és társadalmi rend25
