Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Schulz, Eberhard: Az Európai közösség Keleti kapcsolatai
szág ragaszkodott teljes önállóságához. Ilyen körülmények között a Római Szerződés olyan részintegrációra irányuló megállapodásnak minősíthető — írja a szerző —, amely a gazdaság szférájában csak meghatározott területeket ölel fel, a politika szférájában viszont továbbra is a hagyományos nemzetközi együttműködést irányozza elő. Az integráció fejlesztését dinamikus folyamatnak képzelték el, amely a közösségi vívmányok birtokában, illetőleg a közösségi intézmények megerősödése során további lépésekkel halad majd előre. A sikerek és megtorpanások ismertetése után rátér a külkapcsolatok bemutatására. Ügy véli, a külgazdaságpolitika azért is vált az EK-tagországainak alapvető kérdésévé, mivel a gazdaságaikon kívül aligha rendelkeznek más eszközökkel a világpolitika befolyásolására. A 22 oldalas tanulmány csak két oldalon foglalkozik a kötet tulajdonképpeni tárgyával Kereskedelempolitika Kelet-Európa és a Harmadik Világ irányában alcím alatt. A kereskedelempolitikai helyzet rövid ismertetésére szorítkozik. Megállapítja, hogy az EK-tagországai- ban nem mutatkozik hajlandóság kereskedelempolitikai tevékenységüknek az integráció érdekében való további korlátozására, különösen akkor nem, ha a tagországok exportérdekeiről vagy alapvető politikai céljairól van szó. Horst Mendershausen S^uperallam, transznacionális konstrukció című írása — a szerző maga is hangsúlyozza — az amerikai nézőpontot képviseli. Az EK fejlődése szerinte nem a szuperállam, hanem a transznacionalizmus felé halad. Szuperállamon az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló államszövetséget ért, míg transznacionális konstrukción egymás számára nyilt társadalmak közötti sokrétű tevékenységi rendszert. Hangsúlyozza, hogy az utóbbi nemcsak a kormányközi kapcsolatokat öleli fel, hanem a társadalmi formációk együttműködését is. Ugyanakkor a transznacionális konstrukciót világviszonylatban jelentkező kapcsolatrendszernek tekinti, így az olvasó számára nem egészen világos, melyek szerinte az integrációs együttműködés specifikumai. A szerző nem hallgatja el, hogy az Egyesült Államok azEK-nak e transznacionális irányzatát szívesen látja, hiszen egy esetleges nyugat-európai szuperállam kérdésessé tehetné a tőkés világban azamerikai hegemóniát. Megállapítja, hogy a transznacionális egyeztetés a külpolitikában bizonyos korlátokba ütközik. H. Mendershausen a két európai integráció közötti dialógus kilátásait igen ködösnek látja. Feltételezi ugyanis, hogy a Szovjetunió különféle veszélyektől tart. Kifejti, hogy ha a Szovjetunió az EK-ban nem az Egyesült Államok,.meghosszabbítottkarját”, a NATO gazdasági alapját látná, barátságosabban viszonyulna hozzá. Ugyanakkor azonban mint lehetséges nukleáris hatalmat ellenségének minősítené. A szerző előveszi az ismert fikciót, amely szerint a kelet—nyugati gazdasági együttműködés nagyobb méretű kibontakozása a szocialista közösség fellazulása irányában hatna. Nem kevésbé tendenciózus az a megállapítása, hogy szovjet szempontból a „nem állami EK” megfelelő tárgyaló partner volna a KGST számára, a Szovjetuniónak azonban nem. A szerző a nyugati hatalmi viszonyok alapján ítéli meg a szocialista közösségen belüli viszonyokat, mechanikusan kivetíti rá a globális és a regionális hatalmak egymás közötti konfliktusait. Mindezek ellenére úgy véli, hogy a két integráció országainak gazdasági és politikai kapcsolatai továbbfejlődnek. Utal a szocialista országok érdekeltségére a Nyugat-Európából származó technikai-technológiai importban. S végül mégis csak arra a következtetésre jut, hogy a Szovjetunió az európai integrációt nem tartja ellenségének. A könyv második részében John Pinder Változások a világgazdaságban c. írása abból indul ki, hogy az EK-országainak keleti kereskedelme még mindig meglehetősen alacsony színvonalú: 1974-ben a tagországok külkereskedelmének mintegy 4%-át tette ki, s a legnagyobb forgalmat lebonyolító NSZK-ban is csak 7%-ot ért el. Mivel a kelet-európai országok az EK-országokba irányuló exportjukért kapott devizájukat és hiteleiket gyakorlatilag importra költik, nyilvánvaló, hogy az EK KGST-tagországokból származó importja és az utóbbiaknak nyújtott hitelei szabják meg a kereskedelmi volumen határát. Feltehető,
