Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Sólyom Sz. Ferenc: A demokratikus erők egységfrontja megalakításának néhány kérdése Japánban
létrehozása érdekében, amely felválthatta volna a tőkés pártok koalícióján alapuló akkori kormányt. A háború utáni szocialista párt, amely csak szervezetileg volt egységes, de politikaiideológiai szempontból nem, a megszállás körülményei között nemcsak egy, az akkori kormánynál haladóbb népi koalíciós kormány megvalósítását tartotta lehetségesnek, hanem a szocializmus győzelmét is. Sőt, a szocialisták véleménye szerint a monarchia fennmaradása nem jelenthette a szocializmus győzelmének akadályát. Bármennyire is heterogén volt a szocialista párt, annyiban egységesen lépett fel, hogy elutasította a kommunisták részvételét az általa javasolt koalíciós kormányban, ezért elutasította a kommunista párt egységfelhívásait, ehelyett a polgári pártokkal alakított koalíciót.5 Ez volt a harmadik alkalom, hogy a szocialisták hibája és kommunistaellenes politikája következtében az együttműködés ismét csak meghiúsult. Ebben az időben Nyugat-Európa számos országában a kommunisták és szocialisták együttműködése gyümölcsözőnek és hatékonynak bizonyult. A JKP, amelynek taglétszáma 1949-re elérte a kétszázezret, s amely helyes szövetségi politikája következtében 1946-ban 6, 1949-ben 35 parlamenti mandátumhoz jutott, a szocialisták elutasító magatartása miatt bizonyos fokig átértékelte egységfront-politikáját,6 éspedig két szempontból. Először, a párt az egységfront létrehozását nem tekintette kizárólag a pártok közötti megegyezés tárgyának. A JKP abból indult ki, hogy a demokratikus erők egységének megteremtésében nagy szerepet játszhat a JKP és más társadalmi és tömegszervezetek akcióegysége, amely fokozatosan elvezet a pártok közötti akcióegységhez és a későbbiekben az egységfronthoz. Ennek a politikai koncepciónak eredményeképpen született meg 1949-ben a „Liga a demokrácia védelmére” nevű szervezet, amely az egységfront első országos szervezete volt. Másodszor, a JKP 1947- től, az amerikai megszálló hatóságok kommunista- és munkásellenes politikájának éleződése következtében, saját keserű tapasztalatai alapján ráébredt arra, hogy az adott körülmények között nem elegendő csupán a belső reakció ellen harcolni. A demokratikus erők egységének szilárdulásával párhuzamosan nőtt a monopoltőke ellenállása és a megszálló hatóságok kommunistaellenessége, ami végül a kommunisták üldözéséhez, tisztogatásokhoz, „boszorkányüldözéshez” vezetett. Ennek következtében a JKP féllegális körülmények közé került, kapcsolata a tömegekkel meggyengült, a befolyása alatt működött szervezetek, mindenekelőtt a szakszervezetek vezetése a szocialisták kezébe került. A szocialisták semmit sem tettek a kommunistaüldözés fékezése érdekében, sőt remélték, hogy ily módon méginkább megszilárdíthatják helyzetüket és befolyásukat. Ilyen körülmények között került előtérbe a JKP-nak az a stratégiai koncepciója, amely kisebb módosításokkal a párt programjában ma is szerepel; eszerint a párt és a japán munkásosztály győzelmének kettős ellensége a japán monopoltőke és az amerikai imperializmus, és a demokratikus erők egységét a két ellenség ellen egyidőben vívott harc alapján kell és lehet létrehozni. A szocialisták számára is tanulságos volt ez az időszak, habár nem vezetett politikájuk olyan mély átértékeléséhez, mint a JKP esetében. Mivel a szocialista párt vezetése nem az egységfrontot, hanem a polgári pártokkal való koalíciót, ezzel a munkásellenes 79
