Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Franz-Josef Strauss: Németország, a Te jövőd
ráció feltételének, míg a szociálliberális koalíció a gazdasági és politikai lépések párhuzamos haladását támogatja. Ez azonban csak másodlagos jelentőségű nézeteltérés; a lényegi kérdésben — hogy az NSZK külpolitikájának legfontosabb prioritása a nyugat-európai integráció — nincs közöttük különbség. A nyugat-európai politikai unió témájában Strauss elsősorban a külpolitika és a katona- politika területeire koncentrál, amely elképzelései szerint nem állhat csak „kormányfők csúcstalálkozóiból, . . .kompromisszumokért való küzdelemből,. . .hanem bizonyos döntési joggal felruházott központi intézmények” (70—71. 1.) létrehozásával valósítható meg. A szerző ezt a folyamatot gyorsítani akarja, és ezért felteszi azt a dramatizált alternatív kérdést, hogy Nyugat-Európa „tartalékos világ- hatalom-e.. ., vagy a történelem nyugdíjasotthona” (71. 1.). Vajon miért támogatja a szerző olyan melegen az EGK politikai unióvá fejlődését, amelyet „Franciaország és a Szövetségi Köztársaság megfelelő megegyezése alapján” (114. 1.) kíván létrehozni? A válasz alapjában véve hatalompolitikai indítékú, de ez a kiindulópont F.-J. Straussnál különleges formában jelentkezik. Arról van szó ugyanis, hogy a megváltozott világhelyzet és a szerző által teherként értékelt fasiszta múlt nem teszi lehetővé nemzeti keretek között az NSZK gazdasági helyzetének megfelelő politikai befolyás biztosítását. Strauss ebből három következtetést von le. Először megállapítja, hogy „a Szövetségi Köztársaságnak nincs jövője mint politikai nagyhatalomnak” (112. 1.), másodszor: „jövőjét nem alapozhatja katonai ütőképességére”, és harmadszor: „még nagy exportvolumen sem biztosíthatja jövőjét” (113.1.). Mivel a jövőn a „politikai befolyás” értendő, új utat kell keresni. Ez az új út a politikai unió, mert az integrált Nyugat-Európa elérheti a politikai nagyhatalom státusát, ugyanakkor az NSZK számára — közvetett úton — megteremtené az áhított cél feltételeit. A politikai unió keretében a szerző gazdasági eszközökkel akarja érvényre juttatni az NSZK vezető szerepét. Straussnak életútján atomügyi, katonapolitikai, külpolitikai és végül gazdaságpolitikai kérdések álltak érdeklődése középpontjában, és szerves egészként fogja fel azokat. Számára a gazdaságpolitikai kérdések a kül- és katonapolitika prizmáján át tükröződnek. A gazdaságpolitika szerepe az, hogy szupranacionális keretekben elősegítse a hatalompolitikai célokat. Ebből a kiindulópontból érthető, miért tulajdonít a szerző ezeknek a kérdéseknek kimagasló jelentőséget és miért írja: „A Szövetségi Köztársaság jövője a világméretű tudományos-technikai szolgáltató üzem szerepében keresendő. Politikai súlyunk és gazdasági jólétünk hosszú távon attól függ, hogy a természettudományi és technikai fejlődés élvonalában haladunk-e. Nemcsak egyedül a termelés mennyisége, hanem a kutatás és a technikai eredményének minősége biztosítja számunkra helyünket. . Természettudományi és technikai ismereteinket szabadalmak és licencek formájában adjuk tovább . . . Csak így tarthatja meg a Szövetségi Köztársaság politikai súlyát.” (113. 1.) A politikai unió azonban lassan realizálódik. Ezt a szerző is látja, hiszen az NSZK egész külpolitikáját, így Nyugat-Európa-politikáját is „átmenetinek” (14. 1.) tekinti. Ezért megjegyzi: „Ha ez az út minden erőfeszítés ellenére járhatatlannak bizonyul, akkor alternatívaként csak a legszorosabb kapcsolat kiépítése marad az Amerikai Egyesült Államokkal.” (114. 1.) A legfontosabbnak tartott Nyugat-Európa- politika mellett az NDK-hoz fűződő viszony — nyugatnémet terminológia szerint az ún. Németország-probléma — szintén fontos helyet tölt be a szerző gondolkodásában. A Nyugat-Európa-politikával szemben azonban ennél a kérdésnél már a szociálliberális kormánnyal való polémia dominál. Erre az a jellemző, hogy alternatív programok helyett az erőteljes bírálatra összpontosítja a figyelmet, mivel „az ellenzék feladata elsősorban az, hogy a kormány kezére üssön” (99.1.). A külpolitikai alternatívák hiánya azonban nem abból az óhajból fakad, hogy a bírálat „a kormányt leváltsa” (99.1.), hanem abból, hogy a szerző nem tud előremutató programot adni. A szerző az ún. Németország-probléma bírálatát az elavult hidegháborús elmélet talajáról indítja. Ennek szellemében támogatja az ún. törzsállam-koncepciót, amely szerint „nem 138
