Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről
vetséges erőket — aligha kezd önként a leszereléshez, s nem mindig tér át békés, joviális külpolitikára. ,,A preventív háború tehát — írja Morgenthau — természetes következménye a hatalmi egyensúly törvényének”.16 Ezek szerint tehát a hatalmi egyensúly vagy elhárítja a háború kitörését, vagy éppen ellenkezőleg, kiváltja azt. Mivel két ellentétes következmény nem származhat ugyanazon okból, azt hihetnénk, hogy a szerzők — ízlésük és beállítottságuk szerint — vagy az egyik, vagy a másik álláspontra helyezkednek. A legtöbben azonban mást tesznek: megkísérlik összeegyeztetni a kettőt, és dialektikus összefüggésről beszélnek. Claude kifejti például, hogy az egyensúly fennállása az, ami az államokat visszatartja a háború megindításától, és ilyenformán hozzájárul a béke fenntartásához. Háború akkor következik be, ha megbomlik az egyensúly: ilyenkor az államok akár drasztikus lépéseket is készek tenni a régi egyensúly helyreállítása, vagy új egyensúlyhelyzet létrehozása céljából. A hatalmi egyensúly törvénye Claude szerint különböző fázisokban von maga után különböző következményeket. Az ellentmondás szerinte nem abban van, hogy a hatalmi egyensúlynak hol ilyenek, hol olyanok a következményei. Az ellentmondás ott jelentkezik, hogy jóllehet a nemzetközi közösség minden tagja éberen figyeli a többi állam erejének gyarapodását, és ennek megfelelően párhuzamosan igyekszik fejleszteni saját gazdasági-katonai potenciálját, időnként mégis felborul az egyensúly.™ A hatalmi egyensúly elméletének kritikája A hatalmi egyensúly elmélete — úgy gondoljuk, ebből a rövid áttekintésből is kiviláglott — a polgári politikai tudomány jellegzetes egytényezős teóriája, amely kiragad egy valóságelemet a nemzetközi rendszer tipikus mozgásformái közül, és abból próbál messzemenő következtetéseket levonni az egész rendszer funkcionálására nézve. Az elmélet azonban olyan messze megy a történelmi folyamatok és a bonyolult nemzetközi viszonyok leegyszerűsítésében, hogy alkalmazhatóságát a polgári irodalomban is sokan bírálják. A kritikusok elsősorban azt a tételt vonják kétségbe, hogy a hatalmi egyensúly hozzájárul a stabilitás és a béke biztosításához. Ez ugyanis azt jelentené, hogy két azonos gazdasági-katonai erővel rendelkező állam vagy államcsoport azért nem kezd háborúba egymással, mert mindkettő egyaránt attól tart, hogy a vesztes pozíciójába kerül. Ez logikusan hangzik, csak éppen a fordítottja is igaz: ha bármelyikük elveszítheti a háborút, bármelyikük meg is nyerheti. Az agresszív háborúban érdekelt politikai csoportoknak nem kell mást tenniük, mint a nemzeti harci erényekre, a támadás meglepetésszerű voltára vagy hasonlókra hivatkozva meggyőzni az állami vezetést a kockázat vállalásának értelméről. Ilyen megfontolások mellett viszont csak az az állam vagy államcsoport érezheti magát biztonságban, amely bizonyos túlerővel rendelkezik a másikkal szemben. Nem véletlenül mondja Spykman az amerikai politikai stratégiáról írott könyvében: „Az igazság az, hogy az államok csak abban az egyensúlyban érdekeltek, amely az ő javukra áll fenn. Nem a teljes egyensúlyt, hanem bizonyos marginálisfölényt L 43
