Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről
szeretnének elérni. Nincs valódi biztonság, ha éppen olyan erősek vagyunk, mint a potenciális ellenfél; biztonságunkat az szavatolja, ha kissé erősebbek vagyunk annál”.18 Szerinte a hatalmi egyensúly nem úgy képzelendő el, hogy minden állam racionális (és humánus) meggondolások alapján féltve őrködik egy fáradságosan létrehozott egyensúlyi helyzet felett. A dolgok inkább úgy alakulnak, hogy minden állam szüntelenül erőfölényre törekszik, és eközben — a szereplők akaratától függetlenül — időről időre létrejön az egyensúly. Az államok tehát menthetetlenül örök fegyverkezési versenybe bonyolódnak egymással, és nem az egyensúly fenntartásával kísérleteznek, hanem éppen ellenkezőleg, felborításával. Organski odáig megy, hogy kijelenti: a hatalmi egyensúly voltaképpen veszélyesebb a békére nézve, mint valamely állam vagy államcsoport erőfölénye. A precízen kialakított egyensúly ugyanis bármely felet agresszióra ösztönözheti. ,,A hatalmi egyensúly korszakait a történelemben az állandó háborúskodás jellemezte, míg a tartós erőfölény mindig békét hozott — írja.18 Szerinte ugyanis a háborút mindig azok robbantják ki, akik „alulról felfelé” törnek a nemzetek társadalmában, és amint utolérik a térség legerősebb hatalmát — tehát amikor létrejön a hatalmi egyensúly —, támadásba lendülnek. Ha viszont egy állam erőfölényre tett szert, a térség többi állama — mivel nem képes kérdésessé tenni uralmát — belenyugszik a helyzetbe, és tartózkodik a háború kirobbantásától. Organski tagadja, hogy a hatalmi egyensúly állapota hozzájárulna a béke megőrzéséhez, azt viszont maga is elismeri, hogy egy agresszív politikát folytató állam fölénye a többivel szemben szintén veszélyeztetheti a békét. Mindezt valószínűleg Morgenthau is végiggondolta, mert miután könyvében hosszasan ecseteli a hatalmi egyensúly nyújtotta előnyöket, váratlanul kijelenti: „A kis államok függetlenségüketvégeredményben vagy a hatalmi egyensúlynak,.. . vagy egy védő hatalom túlsúlyának, . . . vagy pedig annak köszönhetik, hogy a túlerővel rendelkező állam mentes volt imperialista aspirációktól.”20 Ezt a megállapítást kommentálva Claude találóan jegyzi meg: „Eszerint a rendszer stabilitása vagy a hatalmi egyensúlynak, vagy az egyensúly hiányának, vagy a puszta szerencsének volt köszönhető.”21 Liska óvatosabban fogalmaz. Az államok szerinte nem egyensúlyra, hanem valamilyen enyhe fölényre törekszenek a többivel szemben. Van azonban egy pont, amelynek elérése után a „befektetések” már nem térülnek meg; a kérdéses állam biztonsága már nem növekszik a fegyverkezésre fordított kiadásokkal arányos mértékben. Ez a pont tehát a relatíve maximális biztonságot jelenti az állam saját gazdasági potenciáljához, valamint a többi állam erejéhez képest. Liska szerint akkor jön létre az optimális egyensúly, ha az adott térség minden állama elérte e relatív maximumot. Ekkor ugyanis egyik államnak sem fűződik többé érdeke a fegyverkezési verseny felújításához, területi hódításhoz, hiszen helyzetét tovább már nem javíthatja.22 Liska egyensúlya kétségtelenül racionálisabb egyensúly, mint a korábban idézett szerzőké, ettől azonban még nem válik mentessé az összes egyensúly-elméletben rejlő alapvető ellentmondástól. Az amerikai politológus ezt részben maga is elismeri. A dinamikus egyensúly a politika szférájában — állapítja meg — természeténél fogva instabil, ilyen módon funkcionálásának a kimenetele megjósolhatatlan.22 46
