Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Rajcsányi Péter: A nemzetközi erőviszonyok értékelésének főbb elvi problémái
kapcsolat (kiemelés — R. P.) azok között, akik azt gyakorolják és akiken gyakorolják. Az előbbieknek ellenőrzést biztosít az utóbbiak bizonyos tevékenységei felett azon befolyás révén, amelyet az utóbbiak gondolatai felett gyakorolnak.”5 Bár Morgenthau másképpen definiálja a hatalmat, mint Laswell és Kaplan, nem tekinti azt kizárólag interperszonális kapcsolatnak (ami egyébként éppen a nemzetközi szintre történő kiterjesztésével függ össze), továbbra is fenntartja annak alapvetően pszichológiai jellegét. A hatalom pszichológiai jellegének kiindulási pontként történő elfogadása, ami Morgenthautól kezdve általában jellemzi a polgári nézeteket, a polgári koncepciók fő tartalmi és módszertani fogyatékossága. A nemzetközi élet folyamatai, változásai a fogalmi kör további finomítását követelték meg a polgári kutatóktól. Ezek a további munkák azonban egyre inkább annak feltárásához vezettek, hogy a hatalom fentiek szerint értelmezett fogalma nem használható általános érvénnyel a nemzetközi folyamatok magyarázására. így K. W. Deutsch, összefoglalva azokat a nézeteket, amelyek szerint a hatalom tulajdonképpen csak komplexum és mögötte számos kapcsolat, erőforrás és valószínűség rejlik, a következőket írja: „A hatalom csak annak a képességnek a szimbóluma, hogy megváltoztassuk a következmények, különösen a népek viselkedése következményeinek az elosztását. Ebben a tekintetben a hatalmat bizonyos mértékig a pénzhez lehet hasonlítani. . ., ahhoz a képességünkhöz, hogy megváltoztassuk a javak és szolgáltatások eloszlását. . . Ahogy a pénz a gazdasági élet értékmérője, ugyanúgy lehet a hatalmat a politika értékmérőjének tekinteni.”8 Ezért a hatalom tulajdonképpen nem eszköz, mert amikor a hatalmat más dolgok, értékek megszerzésének eszközeként definiálják, a hatalmi koncepció csak tautológia. Bármely érték iránti kívánság szükségszerűen magában foglalja a megszerzéshez szükséges hatalom iránti kívánságot is. Vagyis a még Machiavelli által felvázolt hatalmi elmélet csak részben igaz, és napjainkban politikai gondolkodásunkban eltolódás megy végbe a hatalmi elmélettől egy új elmélet felé. Ennek az új elméletnek pedig egyik lényeges feladata és sajátossága, hogy rámutat a hatalom korlátáira, megmutatja azt a folyamatot, amelyben, ha a rábeszélés nem vezet eredményre, jön a „hatalom”, és ha a hatalom sem elég, az „erőt” szólítják. A hatalom fogalmát illetően hasonló álláspontot képvisel M. R. Singer7, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy a hatalom relatív kifejezés. Pozitív értelemben mások befolyásolásának képességét jelenti, míg negatív értelemben azt a képességet, amely lehetővé teszi valaki számára, hogy elhárítsa mások befolyásolási akcióit. A hatalom önmagában se nem jó, se nem rossz, ezért a hatalmi politikát sem lehet ilyen mércével mérni. Ugyanakkor azonban Singer azt állítja, hogy a nemzetközi élet fő eleme az államok közötti hatalmi harc és az államok arra törekednek, hogy maximalizálják hatalmukat. A hatalmi elmélet másik változatát dolgozta ki R. Áron.8 Általános értelemben véve hatalmon mindenféle tevékenység lehetőségét, képességét érti, míg szűkebb értelemben „a nemzetközi színtéren a hatalmat úgy definiálnám, mint egy politikai egység képességét arra, hogy akaratát más egységekre kényszerítse. . . a politikai hatalom nem abszolút; a politikai hatalom emberi kapcsolat”.9 Ezen az alapon megkülönbözteti a defenzív és offenzív hatalmat (lényegében ugyanabban az értelemben, mint Singer), sőt a kettőt külön vizsgálja békés, illetve háborús körülmények között. így a defenzív hatalom háborúban a támadó megállításának képessége, míg békében függ az előbbi képességtől és a politikai egység (vagyis állam) összetartozásától. Különbséget tesz az erő és a hatalom között, az előbbit csak eszköznek tekinti. Áron beszél potenciális erőről, az emberi, anyagi és erkölcsi erőforrások összességéről, ami egy államnak „papíron” rendelkezésére áll. A tényleges erő, amely háborúban csaknem azonos a katonai erővel, az illető állam vezetése által mobilizált források összessége, így a tényleges és a potenciális erők között a különbség csak a mobilizációs képesség. 60
