Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Palánkai Tibor: Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás után
8,64%-át vállalta, ami a visszatérítések figyelembevételével a brit fizetési mérleget mintegy 110 millió font addicionális fizetési kötelezettséggel terhelte meg. 1977-re a brit költségvetési hozzájárulás mértékét már 18,92%-ban rögzítették, ami az eredeti becslések szerint Nagy-Britannia számára mintegy 200 millió font körüli nettó fizetési kötelezettséget jelentett volna. Nagy-Britannia számolt az EGK-vámunió „kereskedelemeltérítő hatásaival” is, melyek következtében a brit külkereskedelem átrendeződése egyúttal a kereskedelmi mérleg deficitjének jelentős növekedésével fenyegetett. Az EGK-n belüli tőkepiaci liberalizálás kötelezettsége viszont a nagyobb arányú tőkekiáramlás lehetőségét ígérte. A brit csatlakozás ilyen körülmények között tehát potenciálisan súlyos gazdasági nehézségek keletkezésének és újjáéledésének lehetőségét jelentette. Nagy-Britannia a nagyrészt hipotetikus gazdasági nyereségekkel szemben jelentős konkrét terheket vállalt magára. A belépés emellett rendkívül éles társadalmi ellentétek forrásává is vált. A csatlakozás melletti érvek alapvetően a nagy monopóliumok és az uralkodó körök érdekeit fejezték ki, erősítették Nagy-Britanniának a tőkés Európa melletti elkötelezettségét. A belépés várható gazdasági következményei élesen szembeállították a különböző osztályokat. A nagy brit monopóliumok szempontjából a közös piaci belépés nemcsak politikai megfontolásokból volt kívánatos, hanem jelentős gazdasági nyereségekkel is kecsegtetett. A terhek viszont közvetlenül alig érintették a monopoltőkét, azokat elsősorban a dolgozó tömegeknek kellett viselniük. A szélesebb piacok érdekében a nagy monopóliumok tulajdonképpen feláldozták a gyengébb, kisebb tőkés társaságok érdekeit is. A magasabb élelmiszerárak, a gyorsuló infláció és a munkanélküliség növekvő veszélye pedig alapvetően a munkásosztályt fenyegette. A monopoltőke a kierőszakolt belépés árát otthon igyekezett a dolgozó osztályokra áthárítani. A belépés tehát nem véletlenül az osztály- határok mentén osztotta meg a brit társadalmat. A monopoltőkét leplezetlenül képviselő konzervatív kormányzat ilyen körülmények között arra kényszerült, hogy 1971—1972-ben az országot a közvélemény nyilvánvaló és aktív tiltakozása ellenére vigye be az EGK-ba. Ez az ellentéteket még inkább kiélezte, az ún. „nagy vita” keretében az ország közös piaci tagsága a belső politikai összeütközések egyik központi kérdése lett. A tömegek nyomására a korábban közös piaci tagságért folyamodó munkáspárti vezetés többsége is fokozatosan szembefordult az EGK-val. Az 1970-es évek elejére tehát Nagy-Britannia a világgazdaságban és a nemzetközi politikában olyannyira háttérbe szorult, hogy a brit monopoltőke hajlandó lett vállalni a belépéssel kapcsolatos áldozatokat, még úgy is, hogy ezzel a belső osztályellentéteket kiélezte. Emellett több tekintetben közeledtek az angol és a nyugat-európai monopóliumok politikai és gazdasági érdekei is. Az amerikai multinacionális társaságok kollektív nyugat-európai ellensúlyozásában a brit monopóliumok is érdekeltté váltak, s Nagy- Britannia számára az Egyesült Államokkal való „speciális viszony” több okból veszített jelentőségéből. Közeledtek egymáshoz a francia és az angol érdekek is. Az EGK belső erőviszonyai erőteljesen az NSZK javára tolódtak el, s a német hegemónia ellensúlyozására a Pompidou-diplomácia kívánatosnak ítélte meg Nagy-Britannia bebocsátását. A német monopóliumok — további piaci expanziójuk reményében és természetesen a kollektív nyugat-európai tőkés érdekek alapján — mindig is támogatták Nagy-Britannia tagságát, s hasonló véleményen volt a többi tagállam is. 48
