Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Palánkai Tibor: Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás után
nyugat-európai piacokra. Ezzel szemben a Nemzetközösség súlya egyre inkább csökkente 1953-ban a Nemzetközösségre a brit exportnak még több mint 42%-a jutott, miközben Nyugat-Európa részesedése csak 27% volt. Tíz évvel később a brit kivitelben a két régió már lényegében helyet cserélt, Nyugat-Európa részesedése megközelítette a 38%-ot, a Nemzetközösségé pedig 28%-ra esett vissza. 1962-ben fordult elő először, hogy Nagy- Britannia Nyugat-Európába többet exportált, mint a Nemzetközösség országaiba együttesen.1 A viszonylati átrendeződéssel párhuzamosan a brit külkereskedelem áruszerkezetében is lényeges változások következtek be. Ez főként az importon belül a feldolgozó ipari termékek súlyának jelentős emelkedésében mutatkozott meg, ami a brit ipari termékek romló versenyképessége mellett a fejlett tőkésországokkal való fokozottabb ipari specializációt és termelési kooperációt is jelezte. Az amerikaiakkal való „kétirányú inter- nacionalizálódás” mellett a brit vállalatok termelési kooperációkhoz partnereket főként Nyugat-Európában találtak. A tudományos és technikai forradalom körülményei között, valamint a második világháború utáni politikai helyzetben a nagy brit monopóliumok számára Nyugat-Európa vált mindinkább az egyik legkedvezőbb és legbiztonságosabb tőkebefektetési területté. A második világháború után a brit monopóliumok és általában a brit gazdaság a termelési, a kereskedelmi, a pénzügyi és tőkekapcsolatok vonatkozásában tehát egyaránt egyre több és mind szorosabb szállal kapcsolódott nyugat-európai partnereihez. Ez tulajdonképpen objektív gazdasági alapját képezte Nagy-Britannia EGK-hoz való közeledésének, gazdasági értelemben az ország bizonyos mértékig már a belépés előtt az EGK részévé vált. Nagy-Britannia 1961-es belépési kísérlete azonban nem járt sikerrel. De Gaulle csaknem másfél évig tartó tárgyalások után 1963 januárjában megvétózta Anglia csatlakozásának tervét. Franciaország döntésében a politikai és a gazdasági tényezők egyaránt szerepet játszottak. Nagy-Britannia ugyan a csatlakozás mellett döntött, de lényegében a korábbi érdekeivel és törekvéseivel összhangban keresett kompromisszumot az EGK-val. Továbbra is ragaszkodott a nemzetközösségi kapcsolatok fenntartásához (preferenciális vámrendszer és sterlingövezet), s nem kívánt változtatni az Egyesült Államokhoz fűződő „speciális viszonyán” sem. A Nemzetközösség mellett a közös piaci lehetőségek alapján Nagy-Britannia különleges előnyökhöz jutott volna, de Franciaország a brit tagságon keresztül az EGK-ban az amerikai monopoltőke és politika befolyásának az erősödésétől is tartott. De Gaulle azért is ellenezte az angol csatlakozást, mert az Európai Gazdasági Közösségen belül Franciaország rovására módosította volna a gazdasági és politikai erőviszonyokat. A csatlakozás A francia vétó után alig négy év telt el, amikor Nagy-Britannia újra előállt belépési kérelmével. Az 1967. május 2-án bejelentett brit csatlakozási kérést de Gaulle most már formálisan nem utasította el, bár az újabb tárgyalások megkezdését időszerűtlennek nyilvánította. De Gaulle távozásával azonban ez az utolsó akadály is elhárult, s 1970 júniusában megkezdődhettek a tárgyalások a brit belépésről. Alig egy évvel később sikeresen zárultak, s Nagy-Britannia 1973. január l-ével az Európai Gazdasági Közösség teljes jogú tagjává vált. A brit belépés alapvető politikai és gazdasági motívumai az 1960-as évek végére sem változtak meg lényegesen. Alapvetően új helyzetbe került viszont Nagy-Britannia az EGK-hoz képest, pozíciói politikai és gazdasági tekintetben egyaránt romlottak. A be4 J
