Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - SZEMLE - Nyerges János: A IV. UNCTAD néhány politikai tanulsága
kölcsönös és gyümölcsöző együttműködés tapasztalatait. Az enyhülés szellemében kifejezték együttműködési készségüket a fejlett tőkés országokkal is, különösen azokkal, amelyek hajlandók a konstruktív dialógusra. Ezzel az állásponttal igen sok fejlődő ország egyetértett. Algéria képviselője többször hangsúlyozta a szocialista országokkal való együttműködés fontosságát. Ez meg is felel a dolgok logikájának, hiszen a fejlődő országok követeléseinek lényege a régi gazdasági rend alapvető megváltoztatása. Ha következetesen fogalmazzák meg a célokat, és a megvalósítás során kitartanak a helyes célkitűzések mellett, objektíve az imperializmus pozícióit gyengítik. Természetesen a szocialista és a fejlődő országok együttműködésének a tendenciája veszélyes az imperializmusra. Nem csoda, hogy ezek az erők és a velük szövetséges kínai vezetés minden követ megmozgat, hogy akadályozza a szocialista országok és a fejlődő világ potenciális szövetségének valódi szövetséggé válását. Nem riadnak vissza a zsarolástól sem, kiterjedten és nem sikertelenül alkalmazzák az ideológiai eszközöket is. Ilyen elterjedt ideológiai-politikai hamisítás a „gazdag Észak és szegény Dél” állítólagos ellentétének tézise. Ennek szellemében a IV. UNCTAD-on is történtek kísérletek arra, hogy a szocialista és a tőkés országokra ugyanazokat a kategóriákat alkalmazzák. Ennek az ideológiának a továbbfejlesztéseként a kínai vezetés képviselői nem fukarkodtak a kirohanásokkal a „szuperhatalmak összeesküvése”, különösen pedig a „szociál- imperializmus” ellen. Ez az ideológia rányomta bélyegét a fejlődő országok manilai dokumentumára is. A hetvenhetek csoportjából egyesek ezt antiimperialista pozíciónak szerették volna feltüntetni. Bíró József, a magyar delegáció vezetője helyesen mutatott rá Nairobiban a konferencia plenáris ülésén, hogy antiimperialistának csak az vallhatja magát, aki tudja, hogy mi az imperializmus. Aki pedig tudja, nem tévesztheti össze a legfőbb imperialista hatalmat a szocialista Szovjetunióval. Az Észak—Dél ellentétről szóló hamis tézisnek egyik következménye, hogy a hetvenhetek jobb ügyhöz méltó buzgalommal követelték, a szocialista országok is vállaljanak kötelezettséget arra, hogy nemzeti jövedelmük egy százalékát — mint a „gazdag Északhoz” tartozók — a fejlődő országoknak juttatják. Ez a követelés nem annyira anyagi jellegű, hiszen teljesítése nem sokat segítene a fejlődő országok bajain, mint inkább politikai. Az egy százalék csupán elenyésző töredékét tenné ki annak az exptraprofitnak, melyet a fejlett tőkés országok ma is kiszivaty- tyúznak a fejlődő országokból. A segélyeket ezekhez az extraprofitokhoz és nem az ún. „gazdag Észak” nemzeti jövedelméhez kellene viszonyítani. A követelés másrészt arra szolgál, hogy megbontsa a szocialista országok és a fejlődő országok egységét. A kubai delegáció rámutatott: „a szocialista országok hozzájárulása a fejlődő országok ügyéhez rendszerük gazdasági és szociális jellegéből fakad, amely előírja az együttműködést a nemzetközi szolidaritás keretében”, majd elhatárolta magát a manilai deklarációnak attól a követelésétől is, hogy a szocialista országok tegyék szabadon átválthatóvá a fejlődő országok náluk keletkezett követeléseit. Ez — hangsúlyozta — lehetőséget adna egyes fejlődő országok imperialista zsoldban álló kormányainak, hogy a szocialista országok xoo
