Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
A de Gaulle-i eszme nyomdokain Az „európaiság” különböző tartalmi jegyeinek feltárása és az „európai Európa” politikai tézisének meghirdetése a második világháború utáni Franciaországban de Gaulle nevéhez fűződik. A hatalomból visszavonult tábornok nyilvános állásfoglalását egy független Európa mellett a francia kormányok egyoldalú amerikai orientációjának fokozódása váltotta ki. De Gaulle olyan időszakban fejtette ki álláspontját, amikor már kialakult a hidegháború, megromlott a volt szövetségesek közötti viszony. Éppen azokban a napokban nyilatkozott, amikor Párizsban háromhatalmi (szovjet—angol—francia) külügyminiszteri tárgyalások kezdődtek a Marshall-segélyre adandó európai válasz kidolgozása céljából. De Gaulle kijelentette: „Én egy független emberekből és államokból álló Európára gondolok, amely egésszé szerveződik, és képes arra, hogy leküzdjön bármilyen esetleges hegemóniára való törekvést, az egyensúly tényezőjét alkossa a két versengő tömeg között, ami nélkül a béke elképzelhetetlen...” (Beszéd Lille-ben, 1947. június 29-én.) A de Gaulle-i gondolatban, ha számításba vesszük elhangzásának körülményeit is, már megtalálhatjuk a későbbi francia Európa-koncepciók fontosabb elemeit: a nemzeti szuverenitás védelmezését és az európai konföderáció gondolatát, az amerikaellenessé- get, valamint az Európának, de ezen belül Franciaországnak is szánt „harmadik erő” szerepet. Itt nem térünk ki bővebben de Gaulle heves kommunista- és szovjetellenes fellépéseinek elemzésére. Az igazság az, hogy a tábornok ebben az időben is mindent — USA-ellenes érzelmeit és a „harmadik erő”-eszmét is — alá tudott rendelni kommunis- taellenességének.2 A független Európa jelszavának franciaországi követői — beleértve a nem gaulle-istákat is — mind a mai napig a de Gaulle-i eszme nyomdokain járnak, ugyanakkor abból rendszerint kiemelnek egy-egy elemet, s azt politikai és osztályérdekeik szerint bővítik, módosítják. Az ún. föderációs irányzat hívei például a tőkés Európa integrációjának továbbfejlesztését sürgetik, viszont gyakorlatilag túllépnek a konföderáció eszméjén, lebecsülik a nemzeti függedenség és szuverenitás megőrzésének fontosságát az integrációs folyamatban. Éppen ezekért küzd a francia baloldal, s ezen belül a legkövetkezetesebben a Francia Kommunista Párt. A francia kommunisták 1976 februárjában, XXII. kongresszusukon leszögezték: „Az FKP hagyományaihoz hűen teljes erejével harcol azért, hogy megóvja Franciaország függetlenségét, szuverenitását, tehát népe szabad önrendelkezésének és hathatós nemzetközi tevékenységének eszközeit. A nemzeti függetlenség korántsem túlhaladott eszme, hanem korunk egyik alapvető követelménye.”3 Síkraszállnak az európai gondolat olyan elemei mellett, mint a nemzeti függetlenség megóvása és az amerikaellenesség, sokkal kisebb következetességgel maguk a gaulle-isták is. Ugyanakkor a francia társadalmi és politikai életben még ma is találhatók olyan csoportok, amelyek a nemzetközi viszonyok alapvető változásait figyelmen kívül hagyva hirdetik a harmadikutasságot, a Szovjetuniónak Európából való kirekesztését célzó „nagyhatalmaktól független” Európa eszméjét. Az első megjelenési formájában még meglehetősen kidolgozatlan de Gaulle-i Euró- pa-eszme bizonyos változásokon ment át az idők folyamán. Azok a társadalmi-politikai 79
