Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
változások, amelyekre Kelet-Európábán került sor 1947—1948-ban, a Szovjetunióval baráti és jószomszédi kapcsolatokat kiépítő népi demokratikus országok kialakulása, s nem utolsósorban a francia Európa-politikát mindig nagymértékben befolyásoló ázsiai fejlemények, a francia imperializmus indokínai kudarca kétségtelenül hatottak a de Gaul- le-i koncepcióra, és megkövetelték annak kibővítését és pontosítását: de Gaulle már 1950-ben fölvetette egyik beszédében azt a gondolatot, hogy Európa valójában az Atlanti-óceántól a% líráiig terjed. Alapvető koncepciómódosulásról aligha beszélhetünk ennek kapcsán: a realitásokra való verbális reagálásról van szó. A korszak döntő világpolitikai fejleményei — az amerikai atommonopólium megszűnése, a szuverén európai szocialista országok megerősödése, az imperialista blokádpolitika és hidegháború, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és a Német Szövetségi Köztársaság létrejötte, egyszersmind a Német Demokratikus Köztársaság és a KGST kialakulása — rövid idő alatt semmivé foszlatták az „egésszé szerveződő” vagy az „egyensúly tényezőjét alkotó” Európa illúzióját. A földrajzi valóság tényszerű elismerése, amit az Urálig terjedő Európa kinyilvánítása fejez ki, valójában egy irreálissá vált politikai koncepció letűnését jelzi. Ez a deklaráció csak jóval később válik politikai jelszóvá, amikor a gaulle-izmus hívei azt a „keleti nyitás” politikájának középpontjába próbálják állítani, de a maga idejében paradox módon, annak a folyamatnak az indulásához kötődik, amelyben kibontakozik a tőkés Európa politikaikatonai összekovácsolása és a nyugat-európai integrációs törekvések — az Egyesült Államok döntő befolyásának érvényesülése mellett. Az egyensúly-ábránd meghiúsulásával együtt egy másik illúzió is szertefoszlik: Franciaország európai vezető szerepéé. A mai francia polgári szakértők általában úgy tekintenek a de Gaulle-i „nagy- Európa” gondolatra, mint ami ellentmondásossága, homályossága, sőt „veszélyessége” miatt elvetendő tézis. Egyrészt rámutatnak, hogy olyan jelszóról van szó, amely az atlan- tizmushoz közeledő hivatalos francia külpolitikával szembeni ellenzéki magatartás és a de Gaulle-i nacionalizmus talaján fogant, másrészt, hogy az valójában csak a tábornok újbóli hatalomra kerülése nyomán, az 1960-as évek elején kezdte meg igazi politikai pályafutását, amikor is a kelet-európai szocialista országok irányában kifejtett francia diplomáciai törekvéseket volt hivatva szolgálni. Ekkor, a de Gaulle-i „keleti diplomácia” fénykorában hamarosan világossá vált, hogy a „nagy-Európa” gondolat lényege: Európa az Urálig — de kapitalista alapon. A békés egymás mellett élés politikájának megerősödésében ugyanakkor pozitív szerepet játszottak a de Gaulle-i diplomácia gyakorlati kezdeményezései. A napjainkban reneszánszát élő francia polgári Európa-kutatás legtöbb képviselője a de Gaulle-i hagyatékból mindenekelőtt a Franciaország nagyhatalmi elhivatottságának eszméjéhez kapcsolódó „harmadik erő” koncepcióját, azaz a külső befolyás elleni fellépést emeli ki. Téziseik azonban már nem a korábbi — kommunistaellenességnek alárendelt — ame- rikaellenességgel ötvöződnek, hanem a globális világpolitikai hatalmak — az Egyesült Államok és a Szovjetunió — ún. kondomíniumának (közös uralmának) elvetését szorgalmazzák. 8o
