Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
idéz elő a nagytőkés osztályban saját hátországa iránt, s arra kényszeríti a nyugati kormányokat, hogy sokkal körültekintőbbek legyenek külpolitikai tevékenységükben. Habár a nemzetközi fejlődés kézenfekvő tényei lerombolták a „kommunista veszélyről” alkotott mítoszt, amelyre valamikor az atlantizmust építették, a tőkés államok mind a mai napig nem tettek tényleges lépéseket a fegyverkezési hajsza megfékezésére, a katonai kiadások csökkentésére, sőt — a nyugati politológia „tudományos” elemzéseire támaszkodva — ma a katonai mobilizáció fenntartását és fokozását éppen az „enyhülés követelményeivel” próbálják indokolni. A szocialista országokkal folytatandó együttműködés, az európai kontinensen végbemenő enyhülési folyamat kérdéseit nem egyformán fogják fel Nyugat-Európában, hanem az egyes államok érdekeinek, helyzetének és politikai viszonyainak megfelelően. Olyan tendencia figyelhető meg, hogy a kapitalista rendszernek az imperialista világban kialakult gazdasági és katonai erőközpontok közé szorított több kis és közepes országa a szocialista országok részvételével történő nemzetközi együttműködés valamely formájában keres magának garanciákat, és a szocializmus békepolitikájára támaszkodva törekszik elkerülni, hogy belesodródjék egyes imperialista kalandokba. A francia külpolitika orientációi szorosan kapcsolódnak Európa problémáihoz. A francia polgári Európa-kutatás vizsgálatát indokolja az a szerep, melyet Franciaország, a francia politika és diplomácia töltött be és hivatott betölteni az Európa-közi kapcsolatokban. Amikor a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületé 1972-ben, az európai békéről, biztonságról és együttműködésről szóló nyilatkozatában megállapította, hogy „a szocialista államok, valamint más államok erőfeszítéseinek és konstruktív hozzájárulásának eredményeként az európai államok között mindinkább a békés egymás mellett élés viszonyai érvényesülnek”, ebben a folyamatban kiemelkedőnek ítélte a Szovjetunió és Franciaország legfelsőbb vezetői által elfogadott együttműködési elvek jelentőségét.1 Kétségtelen, hogy az európai kérdések megoldásában a francia külpolitika aktívan részt kíván venni, és ebben támaszkodik a Franciaországban folyó Európa-kutatásra, a burzsoá külpolitikát kiszolgáló francia polgári politológiára is. A francia Európa-szak- értők érdeklődésének középpontjában olyan kérdések állnak, amelyeket a francia külpolitika gyakorlati igényei határoznak meg: Franciaország függetlenségének és szuverenitásának kérdése, ezen belül az Egyesült Államokhoz való viszony alakulása, a nyugateurópai szövetségi rendszer, az integráció és politikai unió problémái, valamint a nemzetközi enyhülési folyamat nyomán kibontakozó Európa-közi kapcsolatok helyzete és perspektívái, ezen belül Franciaország szerepe, lehetőségei. Azok a válaszok, amelyeket a francia külpolitikai kutatás ma ad ezekre a nagy fontosságú kérdésekre, holnap közvetve vagy közvetlenül hatnak a francia külpolitikai irányvonal alakulására és lényegében annak politikai-elméleti megalapozását szolgálják. Ettől a szemponttól vezettetve vizsgáljuk meg az alábbiakban a mai francia külpolitikai eszmék és politológiai iskolák sokféleségéből kiragadva azt a fő polgári irányzatot, amely nemcsak hogy az utóbbi években rendkívül nagy publicisztikai aktivitást tanúsít, de kimutatható hatást gyakorol a kül politikai vonalvezetésre. 78
