Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Balázs József: A nemzetközi enyhülés néhány ideológiai kérdése Helsinki után
lesztése megfelel a szocialista országok koncepciójának, a békés egymás mellett élés elvének és gyakorlatának. Sőt, a szocialista országok arra törekszenek, hogy ennek az együttműködésnek — regionális és kontinentális méretekben — intézményesített formákat és kereteket teremtsenek a biztonsági rendszerek felállításával és optimális funkcionálásával. A regionális és kontinentális méretekben működő biztonsági rendszerekkel együtt, ezek felépülési folyamatába beleágyazva, nemzetközi biztonsági garanciák fokozatos megteremtését is szükségesnek tartják. „Törekedni kell olyan, az egész világot átfogó szerződés megkötésére, amely megtiltja a nemzetközi kapcsolatokban az erőszak alkalmazását”8 — hangsúlyozta az SZKP XXV. kongresszusa. Az erőszak alkalmazását kizáró nemzetközi szerződés az államok, illetve állam- csoportok között megfelel az enyhülés politikai, gazdasági és katonai követelményeinek, és megfelel az antagonisztikusan szemben álló társadalmi rendszerek ideológiai alapállásának vagy legalábbis megfér azzal. Ezzel szemben a kapitalizmus és a szocializmus között — mint társadalmi rendszerek között — szövetség nem jön, objektíve nem jöhet létre soha. Ez ugyanis azt követelné, hogy valamelyik fél feladja alapvető osztályérdekeit, ami elképzelhetetlen. A szövetség minőségileg más, mint akár a legfejlettebb együttműködés. A szövetség mindig valaki ellen irányul, és valamilyen közös érdeket szolgál. Milyen közös érdekekre épülne, és ki ellen irányulhatna a kapitalizmus és a szocializmus mint két ellentétes társadalmi rendszer szövetsége? A háború erői a kapitalizmus rendszerében találhatók. A társadalmi haladás ellenségei szintén a kapitalista társadalomban keresendők, ott rendelkeznek hatalmi pozíciókkal. A szocialista és kapitalista berendezkedésű államok között lehetséges és szükséges az érintkezés, az együttműködés, és ennek a kölcsönösen fontos partikuláris érdekek mellett van közös objektív alapja: a termonukleáris összecsapás elhárítása, az emberiség létfeltételeinek megőrzése. A szocializmus—kapitalizmus viszonyának ehhez a felfogásához jó példát kínál a második világháború története. 1941—1945 között a kapitalizmus és a szocializmus viszonya sajátos volt. A Szovjetunió háborút vívott a fasiszta Németországgal. Ebben a harcban politikai, katonai és gazdasági szövetséget kötött a nem fasiszta tőkés országok egy csoportjával, amelyeket szintén fenyegetett a világuralomra törő fasizmus. Ebben az esetben a Szovjetunió és a tőkés országok egy részének állami érdekei egybeestek. A nemzeti szuverenitás megőrzése, a fasizmus szétverése, a tartós béke megteremtése közös érdek volt — s nem több —, melynek realizálása az adott helyzetben létkérdésként vetődött fel. Nem a szocializmus és a kapitalizmus, illetve a mögöttük álló két osztály békült össze, hanem egy halálos veszedelmet jelentő társadalmi jelenség, a fasizmus fenyegetése teremtette meg a kooperációt a kapitalizmus antifasiszta elemeivel. Az osztályharc nem szűnt meg, de a munkásság, illetve a szocializmus minden erejét összpontosította az osztályellenség legveszedelmesebb osztaga, a fasizmus ellen. Az enyhülés folyamatában elképzelhető, hogy egyes szocialista és kapitalista országok megegyezzenek a nukleáris fegyverkezés korlátozása terén, vagy közösen lépjenek fel valamely ország azon szándékának megakadályozásáért, hogy egyoldalúan nukleáris erőt alkalmazzon vitás kérdések megoldására. Ilyen egyezmények már születtek, ám ez 70
