Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Balázs József: A nemzetközi enyhülés néhány ideológiai kérdése Helsinki után
nem tekinthető a két szemben álló társadalmi rendszer szövetségének. A szövetségnek nincs és nem is lehet alapja, mert a tőkés osztály és az általa elnyomott munkásosztály és más elnyomott rétegek alapvető érdekei kizárják egymást, illetve végső soron csak egymás rovására érvényesíthetők. Az időben vagy térben korlátozott érdekazonosság minden bizonnyal egyre több szerződéshez, megállapodáshoz vezet az ellentétes társadalmi rendszerű államok között. Hiszen ezt követeli a békés egymás mellett élés. De a békés egymás mellett élésben nem oldódnak fel az egymás mellett élő ellentétes rendszerek, csak szabályozzák harcuk területét, formáit, nehogy a harc hevessége magát az emberiséget fenyegesse. Együttműködés és harc — ez a mai kor dialektikája, és ez egyben az objektív alapja annak, hogy miért esik kívül az enyhülésen az ideológiai szféra, hogy miért nem fogadhatják el a szocialista országok az „ideológiai fegyverszünet” nyugati koncepcióját. Az ideológia fogalmazza meg ugyanis a maga totalitásában az ellentétes osztályok érdekeit, abban fejeződik ki koncentráltan a társadalmi osztályok objektív identitása. Az enyhülés és a társadalmi forradalom viszonya Helsinki után a nemzetközi méretekben folyó ideológiai harc egyik fő kérdésévé vált az enyhülés, a békés egymás mellett élés eltérő értelmezése, nyugati részről az ideológiai „megbékélés” követelése. E harcban nem történt gyökeres változás, de fontos új elemekkel, hangsúlyeltolódásokkal találkozhatunk. Egyes vezető tőkés körök a békés egymás mellett élést saját külpolitikájuk stratégiai céljaként deklarálják. Ez a tény önmagában is sajátos terméke a megváltozott nemzetközi erőviszonyoknak. A polgári békés egymás mellett élési koncepciók két lényeges kérdésben állnak szemben a szocialista országok álláspontjával. Az egyik az, hogy a békés egymás mellett élés egyetlen és kizárólagos oka szerintük a kölcsönös „nukleáris függőség”, a másik annak a vágynak a hangoztatása, hogy a békés egymás mellett élés révén nemcsak az államok közötti status quót, hanem a társadalmi status quót is garantálják. A békés egymás mellett élés eszerint azt jelentené, hogy a kizsákmányolt osztályok lemondanak az osztályharcról és a forradalomról, a szocialista országok pedig elvetik a szolidaritást a kizsákmá- nyoltakkal, elnyomottakkal. Ha erre a szocialista országok nem lennének hajlandók, akkor a „dinamikus status quo” érvényesülése az „erőviszonyok módosításához” vezet, ez pedig nem jelent igazi, tartós enyhülést. A fenti álláspont egyik legvilágosabb kifejtése szerint az enyhülési folyamat visszafordíthatatlanná tétele „egyszerre jelenti a satus quo megerősítését Keleten és azt, hogy a Szovjetunió latba veti súlyát a dinamikus status quo megteremtéséért”, vagyis az „erőviszonyok módosításáért a világ maradék részén”.9 A szerző félelme a belső társadalmi változásoktól az enyhülés viszonyai között olyan nagy, hogy az esetleg bekövetkező — elsősorban progresszív — társadalmi változásokban az „erőegyensúly” azonnali megbomlását látja, ami szerinte vagy világháborúhoz vezet, vagy az erőviszonyoknak a szocialista országok javára történő végleges megváltozását hozza létre. Ezért inkább mereven elutasítja a „dinamikus status quo” gondo71
