Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kiss J. László: Az első államközi megállapodástól a diplomáciai kapcsolatok felvételéig. A magyar-NSZK kapcsolatok egy évtizede (1963-1973)
gondot fordított arra, hogjr a szocialista országokkal esetleg felveendő diplomáciai kapcsolatok a fejlődő országok körében ne váltsanak ki láncreakciót az NDK elismerésére. Ezek a megfontolások magukban foglalták a Hallstein-doktrína már Schröder által megkezdett óvatos átértelmezését. Eszerint a Hallstein-doktrína ortodox formában csak a fejlett kapitalista és a fejlődő országokra nyert alkalmazást.12 Erhard kancellársága alatt a hivatalos kormánypolitikán kívül olyan elképzelések is jelentkeztek, melyek a szocialista országok irányában új, reálisabb politika kiindulópontjai voltak. A szociáldemokrata Egon Bahr már 1963-ban úgy nyilatkozott a Tutzin- gi Evangélikus Akadémia előtt tartott előadásában, hogy a „minden vagy semmi” politikája negatív eredményeivel tűnt ki, és csak a „közeledés által elérendő változása” nyújt lehetőséget az „emberi könnyítések” számára.13 Bahr olyan „respektált elismerésről” beszélt Európában, amely a későbbiekben annak a belátásnak érvényesüléséhez vezetett, hogy az NSZK részéről csak a status quo elismerése teszi lehetővé annak hosszú távú megváltoztatását.14 A szociáldemokrata politikusok jelentős részének antifasiszta múltja, a Willy Brandt kormányzó polgármester által tető alá hozott 1963. évi nyugat-berlini útlevél-megállapodás, Helmut Schmidtnek az a felszólítása, hogy az NDK irányában az „elismerési küszöb alatt” mindent meg kell tenni, valamint az 1966 tavaszán az NSZEP és az SPD között tervezett szónokcsere egyaránt azt bizonyította, hogy potenciálisan az SPD jelenti azt az erőt, amely a keleti politikát kimozdíthatja a holtpontról. 1966. december 1-én Kissinger kancellár és Brandt külügyminiszter vezetésével megalakult a nagykoalíció, a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták időleges, kormányzati szövetsége. A szociáldemokraták „új keleti politikája” a „folyamatosság és változás” jelszavaival a korábbi változatlan stratégiai célokat a változás új taktikai elemeivel egészítette ki. Ez a külpolitika is a „német megosztottság status quójának” békés megváltoztatását tekintette fő feladatának. Taktikai elemként felhasználta a szelektív koegzisztencia politikáját a szocialista országok megosztására és elszigetelésére, a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolataik fellazítására. Ez a taktika azonban állandó „mozgásterápiával” és olyan jelszavakkal, mint „fellazítás”, „görcstelenítés”, „közeledés”, olyan differenciáltabb stratégiává állt össze, amely reális felismeréseket is tartalmazott.15 Az új koncepció fokozatosan megváltoztatta az NSZK külpolitikai prioritásait: az „újraegyesítés” a kelet-európai szocialista országokhoz és a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolat normalizálódásának többé nem volt előfeltétele. A nagykoalíció formálisan késznek mutatkozott az európai status quo elfogadására. A Szovjetuniónak ismét felajánlotta az erőszakról való lemondásra vonatkozó kétoldalú szerződés megkötését, anélkül azonban, hogy előzetesen nemzetközi jogi érvényű szerződésben elismerte volna az Odera—Neisse-határt és az NDK önálló állami létét. Az ilyen, erőszakról való lemondást tartalmazó szerződés az NSZK számára alkalmas lett volna arra, hogy az alapvető, nyitott kérdések megoldása előtt megkösse a Szovjetunió kezét, és megteremtse az előfeltételeket a szocialista német állam bekebelezésére.16 47
