Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Valki László: A gazdasági integráció mint az állami intézményrendszerek integrációja
lehetőségeinek kiszélesítése mellett a rendszer legretrográdabb, legreakciósabb képződményeinek, a multinacionális monopóliumoknak biztosít egyre nagyobb és egyre ellen- őrizhetetlenebb működési teret. A gazdasági szervek integrációja Rátérve az intézményi integráció harmadik, elemére, a tőkés integrációval kapcsolatban vita alakult ki, hogy vajon a szabályozó mechanizmusok és gazdaságpolitikák integrációja megköveteli-e a gazdasági szervek bizonyos fokú integrációját is. A szocialista integrációval kapcsolatban a helyzet világos. A szocialista állam termelést tervező-szervező funkcióját bizonyos mértékig nemzetközi szinten is integrálnia kell valamilyen központi szervnek, legalábbis addig a mértékig, ameddig az integráltság adott foka ezt megköveteli. Elképzelhetetlen, hogy mindaz, ami az egyes országokon belül az állam szoros felügyeletével vagy irányításával zajlik, az országok közötti viszonylatban spontán módon fejlődjön tovább. Az alábbiak tehát kizárólag a tőkés integrációra vonatkoznak. A vita a burzsoá gazdasági-politikai irodalomban sem elsősorban a nemzetközi szervek létrehozásáról folyt: a két ellentétes nézetet valló tábor már az intézményi integráció másik két elemével kapcsolatban sem jutott közös nevezőre. A szemben álló felek a „liberalisták” és a „dirigisták” voltak. A liberalisták eszméiket még a szabadversenyes kapitalizmus korszakából örökölték, és nosztalgiával emlékeztek vissza az 1914 előtti időszakra, amikor az államok között még nem voltak magas vámok, a valuták szabadon átválthatóak voltak, s a kereskedelem nem ismerte a mennyiségi korlátozásokat. Szerintük az integráció a kereskedelem liberalizációjával azonos kategória. Maurice Allais például megállapítja, hogy ,,a demokratikus (értsd: tőkés) társadalmak közötti szoros gazdasági együttműködésnek egyetlen közös, kölcsönösen elfogadható szabálya van, a szabad piac”.18 Wilhelm Röpke azon a nézeten van, hogy az európai integráció nem más, mint kísérlet az 1914 utáni évek dezintegrációjának kiküszöbölésére, mivel az tönkretette a nemzetgazdaságok korábbi integrációját. „Ez olyan integráció volt — állapítja meg —, amelynek nem volt szüksége tervekre és tervezőkre, bürokráciára és konferenciára, vámunióra és Főhatóságra.”19 E nézetek szerint tehát a termelési integráció feltételeinek a megteremtéséhez semmiféle szervezeti integrációra nincs szükség. Közös gazdaságpolitika kialakítására ugyanis nem kerülne sor, egyes szabályozó mechanizmusok integrációját pedig meg lehet valósítani néhány államközi egyezmény megkötésével is. Az államoknak tehát nem kellene szervezeti döntéseket hozniuk: elegendő lenne, ha az „éjjeliőr” szerepét játszanák — ezúttal az államközi kapcsolatok terén. A dirigista álláspont ezzel szemben az integrációs folyamat állami szervezése mellett tör lándzsát. André Philip például kijelenti, hogy „nincs alternatíva az irányított gazdasággal szemben.. . a piacot nem liberalizálva, hanem irányítva kell kiterjeszteni”.20 A teljes foglalkoztatottság biztosítása, az elmaradott körzetek fejlesztése, a kartellek, illetve monopóliumok tevékenységének korlátozása a dirigisták szerint egyeztetett nemzetközi akciókat igényel. Mivel itt a nemzeti gazdaságpolitikák egyes ágazatainak integrációjáról van szó, a dirigi^mus közgazdasági tartalmából értelemszerűen a nemzetközi szervek felállításának szükségessége következik. Pusztán államközi egyezményekkel ugyanis az említett célkitűzések aligha lennének megvalósíthatók. Az elmúlt két évtized tőkés integrációjának fejlődése egyértelműen azt bizonyítja, hogy a dirigisták nézetei állnak közelebb a valósághoz. A liberalisták álláspontja meglehetősen naiv: azt hiszik, hogy a szabadversenyes kapitalizmus eszményei, amelyek nem35
