Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kiss J. László: Az első államközi megállapodástól a diplomáciai kapcsolatok felvételéig. A magyar-NSZK kapcsolatok egy évtizede (1963-1973)
Az NSZK kormányának azonban tapasztalnia kellett, hogy a kétoldalú kapcsolatok normalizálásához az összeurópai vonatkozásokat nem lehet megkerülni. Ebben elsősorban a szocialista országok közös fellépése játszott szerepet. 1965 januárjában a Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének varsói tanácskozása elítélte az NSZK-nak azt a törekvését, hogy a sokoldalú NATO-atomütőerőn belül az atom- fegyverek közös rendelkezési és birtoklási jogához jusson. A varsói tanácskozásról kiadott dokumentum leszögezte: ,,az atomfegyverek megszerzése arra ösztönözné Nyugat- Németország revansista erőit, hogy megváltoztassák a második világháború után Európában kialakult helyzetet és érvényesítsék az NDK-val és más államokkal szemben támasztott területi igényeiket”.7 Az Erhard-kormány külpolitikáját nyugati szövetségesei is bírálták, mivel az NSZK a szocialista országokkal való „hídépítésben” lemaradt, és az ún. német kérdés megoldására nem dolgozott ki átfogó és kezdeményező álláspontot. Az NSZK külpolitikájának elszigeteltségét és anakronizmusát a francia külpolitika kelet-európai kezdeményezései, valamint az a tény is mutatta, hogy az NDK az NSZK csaknem valamennyi szövetségesével gazdasági kapcsolatokat tartott fenn, s ez egyértelműen növelte a szocialista német állam tekintélyét. Az Erhard-kormány külpolitikája ellentmondásos helyzetbe került: tapasztalnia kellett a kezdeményezés és a változtatás szükségességét, de arra még nem volt képes, hogy elismerje a második világháború után kialakult európai realitásokat. Ez az ellentmondásos helyzet dokumentálta a bonni kormánynak az 1966 márciusában az NDK kivételével valamennyi érdekelt szocialista országnak eljuttatott ún. „bé- kejegyzéke”. A jegyzék a kialakult helyzetért a szocialista országokra igyekezett hárítani a felelősséget, noha a szocialista országokkal való jószomszédi viszony fenntartásának és a német kérdés békés rendezésének éppúgy kifejezést adott, mint annak, hogy az NSZK kész formai nyilatkozatot cserélni a Szovjetunióval és a szocialista országokkal az erőszakról való lemondásról. Ez a gondolat már 1956-ban felvetődött, ám félve attól, hogy a kelet-európai szocialista országokkal kötött nemzetközi jogi érvényű megállapodások kikezdhetik az egyedüli képviselet elvét és stabilizálhatják a status quót Európában, az NSZK akkor elállt elképzelésétől, sőt a NATO és a Varsói Szerződés közötti meg nem támadási szerződésre vonatkozó javaslatokat sem támogatta.8 Az erhardi „békejegyzékben” az erőszakról való lemondásra tett javaslat nem a status quo elismerésének, hanem éppenséggel nyitvatartásának eszköze volt, mégpedig azért, hogy az NDK-t elszigeteljék a Szovjetuniótól és a szocialista országoktól. A „bé- kejegyzékre vonatkozó magyar állásfoglalás világosan rámutatott a nyugatnémet kezdeményezés alapellentmondására: „az NSZK kormánya azzal az igénnyel lépett fel, hogy az európai biztonság kérdéséhez szóljon hozzá. A jegyzék azonban a maga egészében teljesen elvéti a célt, mert még nagy terjedelme ellenére sem jut egyetlen mondat sem a német kérdés megoldásának ésszerű, igazságos és reális elképzeléseire. Európa biztonságáról beszélni s a német kérdés reális megoldásának problémáit megkerülni — éppen a németek részéről elfogadhatatlan”.9 Ugyanezt a gondolatot mélyítette tovább az a közös közlemény, amelyet Kádár János 1966. júniusi NDK-beli útjáról adtak ki: „lehetetlen az európai biztonságról beszélni anélkül, hogy a német kérdés megoldásának 44
